OUR BLOGS

Ahogyan egyre feljebb kapaszkodunk a ranglétrán, egyre inkább azt érezzük, hogy egyedül maradtunk. Végülis a vezetők viselik a felelősséget mindenért és többek jóléte is az ő kezükben van. Ha hibáznak, sok ember érdeke sérül. Kivel tudják megosztani az aggodalmaikat? Nehéz beszélni a legnagyobb problémákról, félelmekről a beosztottakkal vagy a főnökeikkel. A barátok talán nem is értik, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézniük, és ha a kétségeiket nyíltan megosztják, elképzelhető, hogy mindenféle híresztelések kapnak szárnyra.

Az elmúlt hónapokban nagyon sok írás született arról, hogy mostantól aztán vége az eddigi életünknek, temethetjük az egészet úgy, ahogy van. Én speciel azok táborát erősítem, akik szerint a most megtapasztalt élmények, amikhez hasonlóra legalábbis az én életemben biztosan nem volt példa, nem fognak drasztikus változásokat hozni, inkább finomításokat.

“Menj te, én nem szeretek elöl menni.” – mondta. Én meg eltöprengtem rajta, hogy vajon miért nem vállalkoznak az emberek felvállalni a vezetői szerepet, még teljesen egyszerű, hétköznapi szituációkban sem. Először az jutott eszembe, hogy mennyivel könnyebb inkább kritikát megfogalmazni azzal kapcsolatban, hogy túl gyorsan vagy épp túl lassan haladunk.

“Nemrég belenéztem a tükörbe, és bevallottam magamnak, hogy tulajdonképpen tanár bácsi vagyok, mert hát az idők során bácsi is lettem, és annak ellenére, hogy két évtizede vállalkozóként is működöm, az csak egy mellékszál. Így aztán merészelhetek a tanításról is könyvet írni. Két és fél évig törtem rajta a fejem, hogy miként kéne ezt a témát megfogni. Semmiképp nem akartam észt osztani a közoktatás számára, mivel sose dolgoztam benne.

Pár éve átszoktam a telefonon keresztüli zenehallgatásra az autóban, ami azt a luxust biztosítja, hogy szinte bármilyen előadó vagy zeneszám azonnal elérhető. A minap beugrott egyik réges-régi kedvenc együttesem, a Foreigner, úgyhogy rá is böktem azonnal. Mintha valami időgépbe szálltam volna, nyomban visszarepültem 1993-ba, ahogy este hét körül az egri Főposta előtti buszmegállóban várom a tizenkettest, fülembe üvöltetve a Walkman segítségével a lengyelpiacon újított Foreigner kazettát, mert persze ilyesmit nem lehetett kapni a hazai boltokban, legalábbis Egerben biztos nem.

Ismét a Derrick és Harry blog egyik térdcsapkodósan vicces írása szolgált inspirációként számomra, melyben a szerző a szarul levezetett workshop-ok minden apró hozzávalóját és konyhatechnikai eljárását számba veszi, előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel.