Röviden? Semmi.
Hosszabban? Az, ha túlzásba visszük, vagy a saját bizonytalanságunkat kompenzáljuk vele.
Milyen esetben jó a mikromenedzselés, avagy mely aspektusai tartoznak a helyesen értelmezett menedzseri működéshez?
Kevés dologgal lehet olyan jelentős és hosszan tartó károkat okozni egy szervezetben, mint amikor a vezetőtársak nem hajlandóak egymással együttműködni. Amilyen furcsának hangozhat, olyan gyakran megfigyelhető jelenségről van szó.
Színes-szagos, de mi is a haszna?
Gyakran jön szembe velünk LinkedInen, Facebookon, sőt konferenciákon is, amikor a vállalatok munkáltatói márkájukat hangoztatják. Többnyire arról beszélnek, hogy mi mindennel próbálják színesebbé tenni a munkahelyet, ezáltal vonzóbbnak tűnni a munkavállalók számára.
A 2020-21-es év fordulóján úgy döntöttem, hogy nekifogok a University of Chicago Understanding the Brain: The Neurobiology of Everyday Life című MOOC kurzusának, Peggy Mason professzor előadásában. Sose gondoltam volna magamról, hogy én valaha önszántamból még egyszer biológiával kapcsolatos tanulmányokat fogok folytatni közel három évtized után, hiszen mindig is utáltam ezt a tantárgyat, és középiskolában is csak kegyelemből kaptam meg a kettest belőle az egyik évvégén.
Sokszor beszélünk arról, hogy a tudás és annak alkalmazása milyen nagy távolságra lehet egymástól, és hogy az ismerethiány szakadékát számottevően könnyebb betömni, mint azt elérni, hogy a tudásból cselekvés legyen. Ennek rendkívül látványos bizonyítéka, amikor egy több mint fél évszázaddal korábban elővezetett innovatív gondolatot elolvasunk mondjuk a vezetéssel kapcsolatban, és azt látjuk, hogy még mindig messze van attól, hogy általánosan elterjedt legyen.
Az év elején többször is megfigyelhettem azt, hogy a vezetőkkel folytatott coachingok gyakori témája az irreális célkitűzések miatti picsogás.
Valahogy úgy pattog ez a szervezeti ábra dobozai között, hogy a nagyfőnik frankón megvizslatnak mindenféle gazdasági, vállalati mutatókat és behasalják a trombitába, hogy idén 10 malac köll gyerekek, sálálálálá.
