A jelenlegi járványhelyzet nem egyforma módon érinti az aktív korú, felnőtt lakosságot. Vannak, akiknek továbbra is helyt kell állniuk a munkában, jelentősen keményebb és veszélyesebb körülmények között. Számukra a nehezítő tényezők és a kockázatok általi nyomás elviselése a legnagyobb megterhelés. Egyikükkel sem cserélnék szívesen. A másik kategóriába tartoznak, akik továbbra is végezhetik a munkájukat, csak otthonról (legalábbis egyelőre).
Az Indexen megjelent egyik cikk azt feszegeti, hogy:
“A kutatások eredményei a témában egyértelműek: a jó vezető alázatos és szerény. Ha ilyen embereket választanánk az országok, intézmények, szervezetek élére, akkor a világ jobb hely lenne.”
Nagyon jól hangzó, népszerű megközelítés és ha őszinte vagyok, nekem is szimpatikus. De sajnos a matematika jelentékeny károkat okoz a fenti megállapítás igazolásában.
Az egyik legnehezebb dolog saját magunkat megzabolázni, némi tudatosságot vinni a döntéseinkbe, tetteinkbe, szokásainkba. Nagyjából olyan, mintha a vacsorára frissen beszerzett polipot próbálnánk bepakolni a hálós cekkerünkbe: valamelyik csápja mindig kicsusszan a legközelebbi lyukon.
A jelenlegi helyzetben még divatosabb lett annak a hangoztatása, hogy a munkavállalók a legfontosabbak a cégek számára. Ha a nagy szőrös branding rizsa mögé nézünk, azt tapasztalhatjuk, hogy mégsem bántak úgy velük, ahogyan a legfontosabb értékükkel kellene.
Már sokszor, de még messze nem elégszer ekéztem azt a gyenge lábakon álló féligazságot, hogy kifejezetten a komfortzónánkon kívül lenne megtalálható “a” tanulási zónánk. Amennyire utána tudtam nézni, honnan fúj a szél, egy Tom Senninger nevű német tanár jól kinéző és hangzó modelljét nyelik be és osztják szénné a népek kritika nélkül, ami állítólag Lev Szemjonovics Vigotszkij (1896-1934), szovjet pszichológus “legközelebbi fejlődési zóna” koncepciójának popularizált változata.
Pár éve egy jól prosperáló nagyvállalat tulajdonosa kért fel tanácsadónak. Dacára annak, hogy minden királyság volt náluk, nagyon szenvedett attól, hogy mennyire hiányolja a “tulajdonosi szemléletet” a vezetőitől. Láthatóan bizonytalan volt abban, hogy mit is kellene tennie. Mivel a vezérigazgató is ő volt egyben, végül azt mondtam neki, hogy “te egy kiváló üzleti érzékkel megáldott géniusz vagy, de nagyon nehézzé teszed az életet magad és a céged számára is azzal, hogy két fronton is meg akarod mutatni mindezt. Szerintem azt kellene választanod, amiben igazán erősnek, tehetségesnek érzed magad. Ha ez a tulajdonosi szerep, akkor a napi vezetést másra kell hagynod.”
