Reggelente felkelünk, kipihentségünktől függően egy meghatározott mennyiségű fizikai és figyelmi energiával a batyunkban indulunk útnak, aztán ezzel gazdálkodhatunk a nap folyamán. A szellemi munkát végzőknél a másodiknak van igazán jelentősége, a testünk fárasztásáról tudatosan kell gondoskodnunk, hogy ne épüljünk le és tunyuljunk el teljesen.
Felettébb érdekes megélésem volt a héten, amikor találkoztam egy ismerőssel, akit legutóbb több mint tíz éve láttam. Nagyon jó emlékezőtehetségéről tett tanúbizonyságot, amikor feltette nekem a kérdést: “Na, és hogy állsz a saját vezetőképző praxisoddal, amit akkortájt indítottál?” Hű, mondom, ilyen régen találkoztunk volna? Nos, azóta történt a témában egy s más…
Néhány hete írtam arról, hogy mit tanulunk és mit nem, ebben az ingoványos időszakában az életünknek. Érkezett egy hozzászólás korábbi munkatársamtól, mely szerint leginkább elengedni tanulunk meg mostanában.
Gurulok a jól bevált útvonalamon Szentendre felé, jön egy kereszteződés, ahol kábé soha nem szoktak balról érkezni. De most mégis jön onnan egy autó, elég lendületesen. Mire mindezt felfogom, az ujjaim már rég behúzták a féket, simán meg tudtam állni.
Alkalmanként szeretek újraolvasni szakkönyveket, mert néhány év eltéréssel nem feltétlenül ugyanazok szólítanak meg belőlük. A napokban épp egy személyiség-lélektan tankönyvet nyálaztam át ismételten, ami nem várt hatást gyakorolt rám.
Nemrég részt vettem egy fórumon, aminek a felvezetője egy amerikai szerzőpáros cikke volt. Az előadó Tom példáját emelte ki, akinek egyik fontos erőssége a határozottsága volt. Egy idő után azonban már inkább arroganciába csapott át a viselkedése, ami a hátrányára vált és jelentősen visszaesett a teljesítménye is.
