Ezt a cikket két barátom és harcostársam, Kovács Ildi és Molnár Peti megbízásából írtam, és mivel viszonylag gyakori nevük van a Cservenyákhoz viszonyítva, egész nehezen lesznek beazonosíthatók, mint felbujtó személyek. 🙂 Szeretném rögtön előrebocsátani, hogy minden elismerésem a kiemelkedő teljesítményé, aki ismer, az ezt nagyon jól tudja.
Amikor vezetőkkel beszélgetek, egyetértés mutatkozik abban, hogy jobban járunk mi is és a cég is, ha az erősségeinkre építünk és nem a gyengeségeinket reszelgetjük. Azért persze beletrollkodik a képbe az a gondolat, hogy:
„Nagyszerű dolgokat képviseltek, de a való világban nem lehet ebbe belemerülni! Tenni kell a dolgunkat, ki kell elégítenünk az ügyfeleket, meg kell felelnünk az elvárásoknak, nem fókuszálhatunk állandóan az erősségeinkre.”
Senki nem engedheti meg magának hogy lelassítson és ölbe tett kézzel nézze, hogy mi történik a piacon, mit csinálnak a versenytársai, különösen ebben a világban, ahol a kiszámíthatóság szinte luxuscikk.
Engem mindig elbűvöl és csodálattal tölt el, amikor kiváló teljesítményt látok-hallok-tapasztalok, történjen az a sportban, a művészetekben, a gasztronómiában, vagy bárhol máshol a munka világában. És az is el szokott gondolkodtatni, hogy vajon mi választja el a “kapufát”, a majdnem gólt a góltól, mi kell ahhoz, hogy rendre befelé pattanjon a labda és ne kifelé.
Már többször írtam arról, hogy nem a titulus határozza meg, ki vezető és ki nem az, hanem a viselkedés. Annak idején még egy csodás haikut is elkövettem erről tizenhét szótagban, ami a következőképp szól, a három sort kiegyenesítve: “A vezetés az viselkedés és szerep, nem pozíció.”
Még a 2016-ban megjelent, Vezetői séta a sztratoszférában című e-könyvemben írtam Frederic Laloux elméletéről az emberek közötti együttműködés fejlődésének fázisairól, valamint az ezekre rezonáló szervezeti kultúra szintekről. Az első a farkasfalka jellegű szerveződés, ahol vezérelvként az erősebb kutya párosodik és a megbízható rokonokból-cimborákból kerülnek ki az elit tagjai.
