Régen nem írtam a blogra, meg előtte is elég ritkán, valami tudatalatti erő tart vissza attól, hogy tovább rontsam a levegőt ebben a fojtogató okosságszmogban, ami az elmúlt félévben minimálisra csökkentette az emberek látótávolságát. Úgy is mondhatom, hogy önkéntesen korlátozom a kibocsátási mennyiségemet, mint aki leteszi az autóját és átül a kerékpárjára, vagy csomagolás nélkül vásárolja az élelmiszereket.
Az élet egyik legnagyobb kihívása, hogy a munkanapnak szinte sosincs vége. A jó hír az, hogy a munkanapnak sosincs vége. Paradoxon? Egyáltalán nem, csak szakítanod kell egy olyan mítosszal, amit igazából te se értettél soha.
Ahogyan egyre tisztábban látod a képességeidet és tudatosabban építesz az erősségeidre, egyre jobban teljesítesz a munkádban.
Reggelente felkelünk, kipihentségünktől függően egy meghatározott mennyiségű fizikai és figyelmi energiával a batyunkban indulunk útnak, aztán ezzel gazdálkodhatunk a nap folyamán. A szellemi munkát végzőknél a másodiknak van igazán jelentősége, a testünk fárasztásáról tudatosan kell gondoskodnunk, hogy ne épüljünk le és tunyuljunk el teljesen.
Felettébb érdekes megélésem volt a héten, amikor találkoztam egy ismerőssel, akit legutóbb több mint tíz éve láttam. Nagyon jó emlékezőtehetségéről tett tanúbizonyságot, amikor feltette nekem a kérdést: “Na, és hogy állsz a saját vezetőképző praxisoddal, amit akkortájt indítottál?” Hű, mondom, ilyen régen találkoztunk volna? Nos, azóta történt a témában egy s más…
Néhány hete írtam arról, hogy mit tanulunk és mit nem, ebben az ingoványos időszakában az életünknek. Érkezett egy hozzászólás korábbi munkatársamtól, mely szerint leginkább elengedni tanulunk meg mostanában.
Gurulok a jól bevált útvonalamon Szentendre felé, jön egy kereszteződés, ahol kábé soha nem szoktak balról érkezni. De most mégis jön onnan egy autó, elég lendületesen. Mire mindezt felfogom, az ujjaim már rég behúzták a féket, simán meg tudtam állni.
