A nők vagy a férfiak a jobb vezetők?

Nőnap alkalmából a LinkedIn jócskán megfésülte a falamat olyan posztokkal, ahol a nők vezetői pozícióba kerülését szorgalmazták. Nem újkeletű az egyenlőség, a diverzitás kérdésköre, egyre több vállalat fektet hangsúlyt arra, hogy nagyobb esélyt biztosítson a nők számára, azonos eséllyel pályázhassanak meg vezetői pozíciókat, mint a férfiak.

Egyetértek ezzel, bár nem sokat számít. Ki a fene vagyok én ebben a milliőben? Mégiscsak bátorít az ügy mellett kiállni az, hogy több megbízhatónak tűnő kutatás (pl. Alice Eagly-é) is azt mutatja, hogy a női vezetők jobban teljesítenek a férfiaknál. Pl. hatékonyabban érnek el pozitív változást, jobban tisztelik őket a beosztottak vagy épp jobb mentorok. Felmerülhet a kérdés, hogy ha a nők jobb vezetők, akkor miért ennyire alulreprezentáltak a vezetői pozíciókban? Nem igazán értek egyet azokkal az érvekkel, hogy kevésbé lennének motiváltak emberek vezetésére vagy képességbeli különbségek lennének a felelősek ezért.

Hagy fordítsak egyet a kérdésen. Mi van akkor, ha azért van kevesebb női vezető, mert nem igazán ismerjük fel az inkompetenciát a férfiakban?

Amikor egy pasiról döntenek, hogy legyen-e vezető, a magabiztosság (többnyire a túlzott magabiztosság) nemhogy kérdőjeles lenne, hanem egyenesen azt gondolják, hogy „ecsém, micsoda karizmatikus ember”, jó vezetői alapanyag. Mivel a karizma domináns kiválasztási szempont, így a megalapozatlan magabiztosság gyakrabban jelenik meg a vezetői tulajdonságok között, kevesebb teret hagyva a hozzáértésnek. Ezzel párhuzamosan kevesebb lehetőség marad kompetens nők (és férfiak) számára. A túlzott magabiztosság ritkán akadályoz meg bárkit is abban, hogy karriert csináljon. Az a helyzet tehát, hogy a mai vállalati kultúrákban könnyebb érvényesülni masculine viselkedésekkel, pl. nagy ego, cinizmus, magabiztosság. A szituációt tovább erősíti az, hogy trénerek, tanácsadók szorgalmasan dolgoznak azon, hogy ezeket a viselkedéseket erősítsék a vezetőkben: “higgy magadban”, “légy önmagad”, “ne foglalkozz azzal, mások mit gondolnak rólad”.

A fő gond az, hogy összekeverjük a magabiztosságot a hozzáértéssel. A hozzáértés azt jelenti, hogy mennyire vagy jó valamiben. A magabiztosság pedig azt, hogy mennyire gondolod jónak magad valamiben. A kompetencia, ha úgy tetszik, képesség. A magabiztosság pedig, a hit a képességben. Ha engem kérdezel, amikor a fogorvos visító fúróval támad garatra, jobban örülnék, ha kompetens lenne, mintha magabiztos. 🙂

Alig van olyan vállalat ma már a világon, akinél ne működne valamilyen program arra, hogy megpróbáljanak nőket vezetői pozícióba tenni. Csakhogy, ha az előbbi logikát követjük, akkor leginkább abban segítünk nekik, hogy hogyan másolják a férfias világot, hogyan váljanak üzletemberekké. Tényleg arra kárhoztatjuk a nőket, hogy másoljanak le egy rosszul működő modellt? Milyen haszonnal kecsegtet ez az út, amikor pontosan látjuk, hogy milyen szar munkavállalói elköteleződéshez vezetett az inkompetens pasik által menedzselt üzleti élet?

Az egyenlőség úgy kívánja, hogy három kérdést érdemes lenne tisztázni, sajnos azonban erre nem igazán találtam kutatást (ha még lenne, lszi küldd el nekem):

1. A nők, szemben a férfiakkal szülnek pár gyereket. Kétgyerekes családmodellt alapul véve, egy nő számára kb. 4 év kiesést jelent a munkából otthon maradni a 2 gyerkőccel. A 4 év sok idő ám (kb. 10%-a teljes munkaképes időnek), ez idő alatt a férfiak dolgoznak, tapasztalatot szereznek, ezáltal előnybe kerülnek. Sajnos tíz év tapasztalatot nem lehet hat év alatt megszerezni. Nem lehet, hogy ez is szerepet játszik abban, hogy a nők hátrányosabb helyzetből indulnak vezetői pozíciókért? Mit tudunk elmondani ennek a ténynek a hatásáról? Jelentős vagy elhanyagolható?

2. Lehet, hogy a kutatások, melyek jobbnak találják a női vezetőket a férfiaknál, valójában az ún. mintavételi torzítás áldozatai? Mivel a nőknek sokkal kompetensebbnek kell lenniük férfi vetélytársaiknál ahhoz, hogy vezető pozícióba kerüljenek, amikor női vezetők teljesítményét tanulmányozzák, azt fogják tapasztalni, hogy sokkal felkészültebbek. De nem feltétlenül a nemük miatt, hanem azért mert sokkal nagyobb kihívás számukra, hogy oda kerüljenek. 🙂

3. A HR-ben dolgozó emberek többsége nő. Recruiterek, business partnerek, L&D-sek és HR vezetők is részt vesznek a vezetők kiválasztásában, kinevezésében, fejlesztésében, ill. a jelenlegi rendszer működtetésében. Ha engem kérdezel, azt mondanám, a rendszer mindig győz az egyén felett. Alig jelent különbséget, hogy férfiakat vagy nőket teszünk egy rossz vezetési rendszerbe, pont oda fogja lehúzni a női vezetőket, ahol ma a férfiak tartanak. Ha tehát a nőknek is jelentős szerepük van a mai szisztémák megalkotásában és működtetésében, akkor miért várhatjuk épp tőlük, hogy változást hozzanak?

Azt várjuk a nőktől, hogy ők majd megváltoztatják az üzleti morált. Én is ezt várom, de sajnos előbb túl kell élniük a csikorgó rendszert. Értem én, hogy mi lesz akkor, de mi lesz addig?

Például én azzal kezdeném, hogy pont kidobnám a vezetők kiválasztásának és értékelésének jelenleg működő megoldásait. Erről a tegnap megjelent „Mégis, mire számítottál” c. könyvemben bővebben írtam. Olyan kritériumokat kellene helyettük megfogalmazni, melyek erős korrelációt mutatnak a valós teljesítménnyel és nem pusztán az előmenetelt segítik. És akkor a dolgok majd jobbra fordulnak nők és férfiak számára egyaránt.

A vezetési normákat kellene emelni és nem oda egyszerűsíteni a problémát, hogy több női vezetőre van szükség. Én megfordítanám a vitát: nem lenne baj a pasikkal sem, ha az elvárások nem lennének ennyire alacsonyak. Véleményem szerint ennek kellene a legfontosabb prioritásnak lennie ezt kellene átfordítani.

More blog posts:

wise owl

Harcolj úgy, mintha igazad lenne, hallgass úgy, mintha tévednél

Több kutatás jutott arra a következtetésre, hogy a pszichológiai biztonság érzete fontos összetevő egy ütőképes csapat életében. Kb. úgy lehetne leírni, hogy a vezető olyan környezetet teremt, melyben a csapattagok magabiztosan vállalhatják fel a véleményüket vagy végezhetik a munkát; anélkül, hogy tartaniuk kellene attól, hogy valaki ellenük fordítja, ha tévednek vagy büntetést kapnak, ha tévednek. A pszichológiai biztonság érzete lehetővé teszi, hogy bátran és nyíltan megkérdőjelezzük a hiedelmeket, véleményeket vagy épp azokat a módszereket, ahogyan a dolgokat csináljuk.
Ha fontosak számunkra ezek a dolgok, akkor érdemes megtanulni ügyesen egyensúlyozni a magabiztosság és a kétkedés között. Tapasztalatom szerint, egy egészséges mennyiségű kételkedés magunkban megóvhat bennünket attól, hogy arrogáns seggfejek legyünk. Vagy ahogyan egy ősi japán közmondás tartja: kevésbé vagyunk idegesítők, ha befogjuk a pofánkat. 🙂

Read more »
vízilabda

Ha még a világ legjobbjai is feszt botladoznak, mi másra számítanánk mi?

Életünk során mélyen bevésődnek a fejünkbe azok a történetek, melyek során a szegénylegény nekivág az útnak, kiállja a három próbát, aztán elnyeri méltó jutalmát. Azt várjuk tehát, hogy a sikerek lineárisak: nyomjuk, nyomjuk, aztán egyszer csak beköszönt, már akinek összejön. A többiek meg kénytelenek beérni a kudarccal. A valóság azonban ennél lényegesen összetettebb, sokkal kiszámíthatatlanabb hullámvasút. Mégis tartja magát a meggyőződés, hogy elindulsz egy úton, aztán hamar kiderül, hogy vagy a sikeresek vagy a lúzerek táborát szaporítod.

Read more »
diversity

Why do we struggle to introduce diversity at the workplace?

Researches and discussions report how diversity increases profit, productivity, or innovation. DEI (or more fashionably DEI&B) has clearly been on the HR agenda for many years now. We don’t need to do a deep analysis to experience how challenging it is to push the DEI idea through the managers. If we still feel it necessary to attend conferences, events or to go to workshops or training dinasours, it seems suspicious that it requires quite a lot of effort. But why is this, if the concept is so common sense? What is it that managers don’t understand? Honestly, they don’t understand what HR doesn’t do either.

Read more »