Polip a hálós szatyorban

Az egyik legnehezebb dolog saját magunkat megzabolázni, némi tudatosságot vinni a döntéseinkbe, tetteinkbe, szokásainkba. Nagyjából olyan, mintha a vacsorára frissen beszerzett polipot próbálnánk bepakolni a hálós cekkerünkbe: valamelyik csápja mindig kicsusszan a legközelebbi lyukon.

Különösen feltűnő ez olyan szituációkban, amilyen a mostani, ahol az emberek számottevő része a megszokottnál lényegesen nagyobb szabadságfokkal menedzselheti mindennapjait. Nem muszáj időre beérni a gyárba vagy a hivatalba, nem telik el oda-vissza egy-egy óra a bejárással, nem legelteti vigyázó szemeit rajtuk se főnök, se kolléga egész nap, és nem jönnek az ügyfelek vagy vendégek, meghatározva számunkra az aktuális tennivalót. Ha tudsz otthonról melózni, akkor a korábban jellemzőnél több döntést hozhatsz meg a napi időbeosztásoddal kapcsolatban, ha nem tudsz, akkor meg pláne. Ráadásul, kb. 1.7 millió családban, ahol van gyerek, megkapták a szüleik nappalra is őket, tovább komplikálva a helyzetet.

Előző blogbejegyzésemben arról írtam, hogy milyen tevékenységek és szokások segíthetnek megtartani szellemi épségünket, de ezek végrehajtásához bizony komoly elszántság és erőfeszítés szükségeltetik. Amint a polip egyik csápját beleügyeskeded a szatyorba, a másik már ki is ficcent. Jó ötlet a napirend, csak azt be is kell tartani és tartatni. Ahhoz pedig ott kell lenni, és nem éppen a bevásárlást intézni, figyelni az órára, és felvállalni a konfliktusokat a családtagokkal. Ezek pedig macerás dolgok. Szintén extra erőfeszítést kíván, ha másról is akarunk kommunikálni a gyerekekkel azon túl, hogy miként haladnak a házi feladatokkal. Hiába fogjuk esetleg fel, hogy nem kéne állandóan mindenkivel erről a kibaszott vírusról beszélgetni, latolgatni az esélyeinket, és riogatni magunkat naponta harminc alkalommal a híradásokkal, az ösztöneink és a félelmeink mégis afelé sodornak újra és újra, hogy odakattintsunk a híroldalakra. Tudjuk ugyan, hogy a közösségi média oldalak böngészése, mögötte a “persuasive technology” tervezettségével, az orrunknál fogva rángat és szögez oda órákra a telefon vagy a számítógép képernyőjéhez, mégis nehezen álljuk meg, ha rajta vagyunk a cuccon. Mennyivel könnyebb ezzel elszarni az időnket, mint megmetszeni a sövényt a ház előtt (amit én ma megtettem amúgy a fiammal, és végre normálisan néz ki). És mennyivel komolyabb és értelmesebb agymunka a lehetőségeinken és különféle cselekvési forgatókönyveken gondolkodni, mint kommentekben vitatkozni és okoskodni valamiről, amiről még a szakértőknek is csak homályos és/vagy egymásnak ellentmondó elképzelései vannak, nem még nekünk. Ami az egyik legnehezebb: megálljt parancsolni idegrendszerünk folyamatos sürgetésének, hogy kéne már végre enni valamit. Egyébként pedig ezen a szép tavaszi napon (mint ahogy tegnap és holnap is) simán megérdemlünk néhány gyógy sört vagy egy palack jófajta bort a nagy ijedtségre való tekintettel. És bár mostanában nem túl hiteles a mondás, hogy nincs időd mozogni egy kicsit, azért még mindig bepróbálkozol magadnál ezzel a dumával.

Nincs jó válaszom a problémára, iszonyú nehéz az alapvető motivátorainkkal, ösztönösen végzett és utólag megideologizált cselekvéseinkkel szembeszállni, még akkor is, ha jól tudjuk némelyikről, hogy nem szolgálnak bennünket. Ha sikerül helyettük az előnyösebb választásokat szokássá alakítani, akkor legalább részben mi kerülünk a kormányrúdhoz. Egész jól állunk például a családi napirend terén, vagy a testmozgással kapcsolatban. A gyerekekkel való foglakozással is elégedett vagyok, a normál működéshez viszonyítva sokkal több időt fordítok rájuk. A híreknél jelenleg a reggel-délben-este megnézésnél tartok, pedig azt is le kéne tolni napi egyre. Az evés-ivásnál pedig erőből kell lecsapkodni a vállamon ülő szemét kis manót, aki huncut hangon oltogat, hogy miért kéne nekem pont ebben az időszakban bármilyen szinten is önsanyargatni? Ami egyértelműen sokat segít, ha kitalálok magamnak olyan feladatokat, akár szellemi, akár fizikai jellegűt, ahol érzem, hogy valami értéket állítok elő. Ez van, amikor jól megy, máskor viszont sajnos sodródok a könnyebb ellenállás felé. A tervezettség fokozásában látom a megoldás kulcsát: kiválasztani fontos témákat, amelyekben mindenképp haladni szeretnék előre, ezeket betervezni előre egy-egy hétre, és közé iktatni az időközben beeső, magas prioritású feladatokat.

Talán neked is érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy a polipodnak mely csápjai hajlamosak a szatyorból való kilógásra, azaz hol nyerhetnél a tudatosság fokozásával és önmagad erőteljesebb irányításával.

More blog posts:

The willpower trap

When we see others achieve their desires, their goals, we often admire their character or their determination they have been blessed with. We may think that if we are really committed to do something, we will succeed. Unfortunately, however, we oversimplify the nature of change when we conclude that it is only through willpower that we can achieve the goal we set out to achieve. If we fail to lose weight, can’t resist sweets or regularly work late from home, or have a notorious shopping compulsion, we simply say we couldn’t resist. But it’s too easy. What if there are other things beyond willpower that play a role in our failures or even our successes?

Read more »

What’s wrong with a “bring the solution, not the problem” attitude?

It is quite understandable that we don’t want our colleagues to keep complaining to us about problems and not take responsibility for the solution. But if we expect them to come to us only when they have the solution as well, they may be afraid to tell us and withhold problems that we should be aware of. Fortunately, it’s not that difficult to avoid the constant whining by creating a safe environment for colleagues to feel free to tell us their problems and bad news:

Read more »