Customize Consent Preferences

We use cookies to help you navigate efficiently and perform certain functions. You will find detailed information about all cookies under each consent category below.

The cookies that are categorized as "Necessary" are stored on your browser as they are essential for enabling the basic functionalities of the site. ... 

Always Active

Necessary cookies are required to enable the basic features of this site, such as providing secure log-in or adjusting your consent preferences. These cookies do not store any personally identifiable data.

No cookies to display.

Functional cookies help perform certain functionalities like sharing the content of the website on social media platforms, collecting feedback, and other third-party features.

No cookies to display.

Analytical cookies are used to understand how visitors interact with the website. These cookies help provide information on metrics such as the number of visitors, bounce rate, traffic source, etc.

No cookies to display.

Performance cookies are used to understand and analyze the key performance indexes of the website which helps in delivering a better user experience for the visitors.

No cookies to display.

Advertisement cookies are used to provide visitors with customized advertisements based on the pages you visited previously and to analyze the effectiveness of the ad campaigns.

No cookies to display.

Miért nem szeretünk tanulni? – 1. rész: az iskola

Gyakran mondják HR-es kollégák, hogy fejleszteni kellene a vezetőket, de hát nehéz dolog, mert nem igazán jelentkeznek a programokra, csak nagy fáradságok árán lehet rávenni őket arra, hogy tanuljanak. Mintha be lennének oltva a tanulás ellen. Őszintén szólva, egyáltalán nem csodálkozom ezen…

A jelenség az iskolában kezdődik: amikor elsősként belépünk az suli kapuján, izgatottan várjuk, hogy a sok okosság beégjen az agyunkba, szinte érezni akarjuk a bőrünk alatt. Aztán pár hónap után már azon törpölünk, hogy mit kellene beadni a szülőknek, hogy otthon maradhassunk. Úgy érezzük, az iskola valami olyan rossz, amit a szülők csinálnak velünk, a fene se tudja milyen indíttatásból. Persze végigküzdjük a középiskolát is és az egyetemet is, hiszen nem szeretnénk csalódást okozni. Azért válik küzdelemmé a tanulás, mert mindenhol kb. ugyanazokat a kínokat kell kiállnunk: beülünk valami (szerencsés esetben 18 foknál magasabb hőmérsékletre fűtött) osztályterembe, ahol a tanóra alatt átadnak nekünk információkat, valaki értékeli a teljesítményünket, megmondja, hogy szerinte miben vannak hiányosságaink és (jó szándékból) igyekszik betömni a lyukakat, hogy normális emberek lehessünk a világban. Sajnos ez a folyamat végül azt eredményezi, hogy teljesen eltávolodunk önmagunktól, attól, amik valójában lehetnénk. Az oktatási ekoszisztéma, amit a gyermekeink számára építettünk oltári stresszt tesz rájuk – ami persze visszaszáll ránk -, és éppen abban fogja akadályozni őket, hogy szeressék a munkájukat, a tőlük telhető legjobbat nyújtsák a munkahelyen.

Mielőtt továbbmegyünk, szeretném egyértelművé tenni, hogy nem áll szándékomban a tanárokat, tanítókat ekézni és nem csak a hazai viszonyok ilyenek. Mindannyiunknak adtak pozitív élményeket iskolák, tanárok, tanítók, nevelők, akik segítségével jobb emberek lettünk. Vannak jó trénerek és több vállalatok is szakított a hagyományos szisztémákkal, talán ezek a példák inspirálók lehetnek számunkra.

Az iskolát a németek találták ki valamikor a XIX. század közepén. Az egyik legfontosabb funkciója azt volt, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg a szülők dolgoznak. A másik célja, hogy ha már ott bindzsiznek egész nap, tanuljanak is valamit a világunkról, arról, hogy hogyan tudják majd a legjobbjukat nyújtani a munkában (mert úgyis ez teszi ki az életük egy jelentős részét), hogyan tudnak a legtöbbet hozzátenni a gazdasághoz, az országuk GDP-jéhez. Ezért megtanították őket írni, olvasni, számolni, tanultak kultúráról, történelemről. Kb. jól is működött a rendszer egy ideig, de bármennyire is furcsán hangzik, mára mindez már kevésbé fontos. Úgy értem, annak még mindig van értelme, hogy a gyerekek tudjanak írni, olvasni, de ezen túlmenően egyre kevesebb adat és készség megtanulása számít igazán, hogy elégedettek legyenek a munkahelyen és az életben.

Ha megfigyeljük a munkakörök gyors átalakulását, azt láthatjuk, hogy amiben a gyerekeknek dolgozniuk kell kb. 10 év múlva, ma még nem is létezik. Hogyan tud az iskola felkészíteni arra, ami ma még nincs? Másrészt azok a munkák, melyek első ránézésre stabilnak tűnnek, pl. nővér, autószerelő, értékesítő, olyan gyorsan változnak, hogy nagy kihívás a lépést tartani. Ha ezekre nem tud felkészíteni az iskola, akkor mi a szerepe?

Lehet, első olvasásra furcsán hangzik, de az iskola kiválasztásra való! A gyerekeket az iskolákban a képességeik alapján különböző kategóriákba szortírozzák: te ide mész, te pedig oda, te felzárkóztatóra, te különórára, te kapsz lehetőséget, te pedig nem. Felmerülhet a kérdés, hogy kinek van szüksége efféle szortírozásra? A munkahelyeknek; ugyanis a munkahelyek az iskolák “vásárlói”. Logikusnak tűnik, hogy az oktatás a munkaadók igényeit szolgálja, hiszen ők használják az egyetemek “végtermékeit”, a végzett hallgatókat. Éppen ezért különféle támogatások formájában, pénzzel, befektetésekkel nyomást gyakorolnak a középiskolákra, egyetemekre, hogy a számukra ideális munkavállalókra számíthassanak. Ráadásul a munkaerőkeresést is könnyebbé teszi, hogy tudják, hol kell keresni a nekik megfelelő jelölteket. Az iskolák, az egyetemek felismerték, hogy a brandjük és a presztízsük fontos szerepet játszik abban, hogy “milyen fajta” emberek hagyják el végül az intézményüket. Nagyon hasonlóan gondolkodnak, mint a vállalatok: a brand az iskolák számára is a másoktól való megkülönböztetés fontos eszközévé vált.

Nincs semmi gond ezzel a brand fixációval, mindenki igyekszik különböző lenni másoktól. Az azonban aggályos, hogy az oktatás egy olyan marketinggépezetté alakult, amelyben a gyerek az eszköz és nem a cél. A cél a brand lett. A brand-erősítés eszközei pl. a különböző tesztek (GPA, PISA, stb.) is, melyek zéró mértékben jelzik előre a megélhetést, a boldogságot vagy épp a well-beinget, ellenben nagyon jól szolgálják az intézmények brandépítését. Talán gyerekként benned is felmerült, hogy miért kell végigmenned a tanítás gyötrelmes folyamatán, kivel is versenyzel valójában… Azért mert, nem te vagy a fontos. Nem igazán számít, hogy fejlődj, a rendszer számára irreleváns, hogy ki vagy, miben vagy különleges; megkapod valamelyik cum laude pecsétet és mehetsz utadra. 

Ha a gyerekek fejlesztése lenne a cél, akkor azt kellene tapasztalnunk, hogy vannak olyan órák, melyek segítenek a gyerekeknek felismerni az adottságaikat, felfedezni az erősségeiket, megismerni a jellemző vonásaikat, személyiségjegyeiket. Segítséget kellene kapjanak abban, hogy miben kiválók, mi iránt vonzódnak igazán, mit szeretnek szívből csinálni. Nem teóriákról papolnának nekik, hanem abban segítenék őket, hogy hogyan tudnak kapcsolatokat építeni, hogyan tudnak mások számára értéket teremteni, hogyan kezeljék a stresszt, hogyan fogadják el a társaikat. Lennének órák a döntéshozatalról és azt is megtapasztalnák, hogy hogyan dolgozzanak csapatban. Ha  frissdiplomások önismerete magasabb fokú lenne, magabiztosabban tudnának munkahelyet és feladatkört választani, a cégeknek is sokkal könnyebb lenne a vállalati kultúrába való illeszkedést vizsgálni és jobb minőségű “alapanyagot” kaphatnának. Ha tényleg fontos lenne a jövő generációjának fejlődése, ilyesmi témájú tárgyak lennének az iskolákban. A jobb nevű iskola sajnos nem tesz senkit jobb emberré.

Lehet, kellemetlen, de épp mi vagyunk a probléma, mi alakítottuk ki a jelenlegi rendszert és mi működetjük. Talán nem reális forradalmi reformokat indítani, de néhány szempontot megfontolhatunk, ha azt szeretnénk elérni, hogy a gyerekeink szeressenek dolgozni:

  • Szülőnek lenni nem egy F1-es futam: felhagyhatunk a versenyzéssel, hogy kinek a gyereke jobb “csillagcsavarhúzó”. Több kutatás is arra a következtetésre jutott, hogy az iskola nem határozza meg a munkahelyen való beválást, de legalábbis rendkívül alacsony a korreláció. Miért szentelünk hát ilyen sok pénzt, energiát rá, miért tesszük szülőként presztízskérdéssé azt, hogy hova jár a gyerek?
  • Tegyünk a szívünkre a kezünket, azért nyomjuk, hogy vegyen részt az iskolai évkönyv szerkesztésében a gyerek, mert teljesen odavan érte vagy azért, mert esetleg jutalmat kap majd érte az évzárón vagy hogy eredményként hivatkozhasson rá a CV-jében? Jobbat tehetünk a gyerekünkkel, ha abban segítjük, hogy felfedezze azokat a dolgokat, amikhez ösztönösen vonzódik.
     
  • Érthető, hogy aggódunk a jövőnkért, különösképp a gyerekeink jövőjéért, szeretnénk azt minél biztonságosabbnak látni, de talán nem egyenes következménye ennek az, hogy a saját félelmeinket rájuk zúdítsuk. Nem biztos, hogy azzal segítünk a legtöbbet, ha csökkentjük a félelemérzetet; ehelyett megtaníthatjuk őket arra, hogyan gondolkodjanak róla, hogyan éljenek együtt vele és hogyan navigáljanak át a nehezebb időszakokon.
  • A véleményünk és az aggodalmaink formálásához olvassunk több kutatást, tudományos anyagot. Egy nagy emberkísérlet zajlik napjainkban, nem igazán vannak adataink, megoldásaink még a közeljövőre nézve sem. Talán megbízhatunk a tudósainkban… Végülis ki másban?
  • Hagyjunk fel a sztenderdizált tesztekkel, adattechnikailag is zagyvaságok és előrejelzésre sem jók. Például egy IQ teszt pusztán azt jelzi, hogy a gyerek tud válaszolni azokra a kérdésekre, amit valakik, valamilyen indokkal felvettek egy listára és IQ teszt nevet adtak neki.
  • Be lehetne venni a tárgyak közé olyat, ami segít minden egyes gyereknek abban, hogy hogyan tudja megtalálni azt, amit igazán szeretnek csinálni. Milyen jellegű tevékenységek ezek? Hogyan tudja ezeket teljesítménnyé alakítani? Hogyan tud közösségben érvényesülni velük? Az ADPRI kutatása szerint a munka 85%-a csapatban zajlik. Ez esetben nem kellene sokkal többet tanítani az együttműködést az iskolákban?
  • Úgy néz ki ma egy tanóra, hogy valaki, aki többet tud egy témáról megoszt információkat és házifeladatokat ad a gyerekeknek, majd leosztályozza, hogy kinek mennyit sikerült megjegyezni. Ennek csak akkor van értelme, ha az a célja az iskolának, hogy a hírnevük alátámásztására számokat lobogtathassanak, bármit is jelentsenek azok. Ha az egyén lenne fontos, akkor épp fordítva működhetne a tanítás: feladják házifeladatnak a tananyag elolvasását és az órán megbeszélnék, ki hogyan értelmezte, kinek vannak kérdései, hogyan hasznosítható a mindennapokban a tudás. A tanár szerepe az, hogy figyelje a gyerekek gondolkodását, finomhangolja azt, segítse az önreflexiót. Nem kell megijedni, ez nem többletfeladat a tanárnak, épp hogy kevesebb, és egész biztos, hogy a gyerekek számára sokkal hasznosabb lenne.
  • Az osztályzatok sem igazán relevánsak. Nincs olyan referenciapont, amihez korrektül viszonyítani lehetne, leginkább az értékelő preferenciáit mutatja a jegy, nem annyira a dolgozatra vagy a beadandóra reflektál. Azt gondolhatnánk, hogy azért nem szórnak jelentős mértékben az osztályzatok, szóval kb. jó lesz az. Vagy még kábé se. Az IRR (Inter-rater Reliability) azt mutatja meg, hogy 2 tanár milyen mértékben értékeli ugyanazt az esszét egyformán (ugyanolyan jónak). Ha ez a szám 100, akkor teljesen egyforma az értékelésük. Pl. matek, fizika esetében ez az érték tipikusan 90% feletti. A biológia és a kémia bizonyos részeit leszámítva azonban, az összes többi tárgy esetében ez 50% alatt van. Ez tipikusan azt jelenti, hogy a gyerek jegye többnyire attól függ, hogy ki értékeli. Nem kicsi a különbség, hanem rosszabb, mint véletlenszerű. Vagy sorsszerű. Teljesen fair, hogy egy történelem tanár elolvas egy dolgozatot és azt a saját szakmai tapasztalatai alapján értékeli. Az nem fair az iskola részéről, hogy érdemjegyeket kényszerít ki, átlagolja azokat és dönt a gyerek sorsáról. Tulajdonképpen az egyes tanárok szubjektív válaszát veszi alapul és álcázza objektívnek. Miért ne lehetne elegendő a gyerek szempontjából az, hogy a tanár egyszerűen elmondja a véleményét és a meglátásait anélkül, hogy kimondja, hogy ez bizony 4-es?

Természetesen becsüljük meg a tanárokat, teremtsünk számukra jobb körülményeket, de ha nem változtatunk a rendszeren, akkor pusztán annyit teszünk, hogy  jobb körülmények között, egy kicsit több pénzért folytatjuk a stresszes felnőttek gyártását. Ha már az utcára megyünk, akkor a gyerekeinkért kellene felemelni a hangunkat, nem csak a tanárokért.

A pszichológia kutatói és alkalmazói egyetértenek abban, hogy gyerekkorunk körülményei jelentős mértékben hatnak a felnőttkori viselkedésünkre. Ha már gyerekkorban elveszik az étvágyunkat a tanulástól, akkor érthető, hogy nagyon nehéz lesz ezt újra beröffenteni felnőttkorunkban. Azt sem látom, hogy mi táplálja az optimizmusunkat, miért remélünk más eredményeket a felnőttek tanításától, ha ugyanazt a logikát másoljuk, ami már gyerekkorban se működött. Láthatón erőszakkal kell rávenni a vezetőket arra, hogy fejlesszék magukat, a szakértőket konkrétan meg kell zsarolni kreditekkel, hogy képezzék tovább magukat…

A poszt 2. részében bekukkantunk a felnőttképzés motorháztetője alá, ránézünk, mi is zajlik ott pontosan: 
Miért nem szeretünk tanulni? – 2. rész: a munkahely

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Cservenyák Tamás Az emberi lények tanítása című, legújabb e-könyvét!

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Dobay Róbert Mégis, mire számítottál?című ekönyvét!Mene

More blog posts:

Unlocking the Secrets of Effective Leadership

In today’s unpredictable business world, the quest for effective leadership has never been more critical. Imagine a leader who can inspire hope (vision for the future), build trust, show compassion, and provide stability. Sounds like a dream, right?

Well, Gallup’s Global Leadership Report reveals that these are not just lofty ideals but essential traits that followers seek in their leaders. Based on surveys conducted in 52 countries, the report identifies four primary needs of followers: hope, trust, compassion, and stability. The report reminded me a story from some years ago.

Read more »
komfortzóna

A komfortzónán belül is történnek csodák!

Kering az interneten egy jópofa ábra két egymást nem metsző körrel: az egyik a komfortzónádat jelöli, a másik azt, ahol a csodák történnek. A kép azt implikálja tehát, hogy a csodákhoz ki kell lépned a komfortzónádból. Ebben persze van igazság, de csak részigazság. Amikor próbára teszed magad az ismeretlenben, gyakran előfordul, hogy sokkal többre vagy képes, mint amit előzetesen gondoltál volna, vagy olyat is meg tudsz csinálni, amiről az ellenkezőjét feltételezted. A tapasztalatból tehát megerősödött önbizalommal térhetsz vissza, egyúttal a komfortzónád is szélesedhetett ennek eredményeképp.

Read more »