Igyekszünk lépést tartani vele, nagyjából sikerül is, úgy nyolcvan-száz méter távolságban. Egyszer csak elénk bukkan egy forgalmi akadály, talán egy kukásautó, és ahogy odaérünk, pont jönnek is szembe. Ráadásul még egy dülöngélő szaktársat is jó szélesen ki kell kerülnünk. Vezetőnk tehát több száz méteres előnyre tesz szert, de hátra se néz, azzal van elfoglalva, hogy tartsa a megcélzott pulzustartományt. A célpontig gyakorlatilag esélyünk sincs behozni ezt a tulajdonképpen nem is jelentős lemaradást. Illetve talán nem lenne lehetetlen, de az akkora energiaégetéssel járna, hogy utána nem maradna erőnk tartani a sebességet. Ezért aztán nincs is rá motivációnk, meg se próbáljuk, megyünk a saját tempónkban. Az elöl haladó máskor egyértelműen megtapasztalt húzóereje ebből a távolságból már nem érzékelhető, így a távolság és a lemaradás egyre nő.
Eszembe juttatta ez az élmény mindazoknak a vezetőknek a példáját, akik valamiféle változást igyekeznek elérni a szervezetükben, miután már jól megemésztették a helyzetet vagy kielemezték az előttük álló lehetőséget, kitalálták a stratégiát, és nekiállnak implementálni. A többiek, még a legjobbak és a legmotiváltabbak is, jelentős időbeli eltolódásban vannak, amikor a vezetőjük nagy lelkesen csörtet előre a bozótosban. Még csak ott tartanak, hogy kezdik megérteni a szituációt, és akár tagadják is a változás szükségességét. Vagy amikor belátják, hogy nincs más választás, gyászolják a megszokott, biztonságosnak tűnő múltbeli felállást. A vezető meg csak értetlenkedik, hogy mit akadékoskodnak ezek most itt, tisztán látszik, merre van az előre. Igen, neki már egyértelmű, mert előrébb jár ugyanazon az úton. Ha nem néz hátra, nem lassít be, és megy vissza a többiekért, akkor a kollégáknak nem sok sanszuk van rá, hogy valaha is utólérjék. Ez pedig komoly frusztrációt és motivációvesztést idéz elő mindkét oldalon. A visszamenés azt jelenti, hogy meghallgatja az aggodalmakat, empátiát tanúsít a felmerülő érzésekkel kapcsolatban, megválaszolja a kérdéseket, és végigviszi a csapattagokat ugyanazon a gondolatmeneten, amit saját maga is végigment, igaz időben jóval korában. Ekkor van esély arra, hogy együtt folytassák az utat, közel a vezető által elvárt tempóban, megerősödött motivációval.
Természetesen előfordul, hogy nem mindenki akarja vagy tudja felvenni az elvárt sebességszintet. Ebben az esetben szükség lehet rá, hogy nehéz döntéseket hozzon a vezető. Adott esetben mindenkinek jobb, ha a fürge vitorlásról a cementes zsákok átkerülnek egy teherhajóra. De ez is csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha a vezető visszamegy a többiekért, ahelyett, hogy azon bosszankodna, hogy milyen lassú itt mindenki.
A fotóért köszönet: Ceglédi Ferenc és Molnár Péter
Innen pedig Dobay Róbert Mégis, mire számítottál? című, szintén ingyenes ebookját tudod megszerezni.
