Ha még a világ legjobbjai is feszt botladoznak, mi másra számítanánk mi?

Végre eljött az idő, hogy kertmoziban csíptethetjük magunkat szénné a szúnyogokkal. Tavaly “A nemzet aranyai” című filmet adták, a Kemény Dénes által irányított, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdacsapatról, ami persze dinamikusan változó formáció volt, tulajdonképp három “generáció” elegye alkotta. A film egy több mint tíz éves időszakra fókuszált, európai és világversenyeken játszott mérkőzésrészletekkel, és rengeteg visszaemlékezéssel a játékosok, a szövetségi kapitány és az ellenfelek részéről. Mivel az idősebb játékosokkal kb. egykorú vagyok, volt szerencsém annak idején figyelemmel kísérni a történetüket, de nem fanatikus szurkolóként, hanem alkalmi sportkedvelő tévénézőként.

Teljesen szubjektív módon kiemelnék néhány érdekességet, amelyek engem megfogtak a filmből:

• Rögtön az elején kiemelték a játékosok, hogy milyen kiváló kapcsolat alakult ki közöttük a válogatottban, és hogy ezt korábban nem feltétlenül tapasztalták. A munka, a magas szintű teljesítmény és a mély, baráti kapcsolatok a közhiedelemmel ellentétben nagyon jól összeegyeztethetők. Csakúgy, mint a humor, a jókedv és a lazaság. Persze akkor, ha ott van mellette a profi hozzáállás és a kemény munka is.

• A vezetők (edző, csapatkapitányok) és a csapattagok intenzív, folyamatos és őszinte kommunikációja elengedhetetlen a fenntartható, magas szintű teljesítményhez.

• Egy diverz csapatban mindig más tud lenni a nyerőember. Egyrészt nem mindig ugyanazzal tudsz győzni, másrészt mindenki máskor van épp csúcsformában.

• Rengeteg olyan tétmérkőzés volt (negyeddöntők, elődöntők, döntők), ahol a csapat a meccs elején jelentős hátrányból indult, ahol szinte az egész mérkőzésen futott az eredmény után, vagy ahol az utolsó percekben még az ellenfél vezetett, mégis sikerült a végén győzni. Nem adták fel.

• Bár mindenki a három olimpiai aranyra emlékszik, akár 2-3 olyan év is lehetett közöttük, amikor egy-egy világbajnokságon vagy világkupán nem sikerült a dobogó tetejére állni, vagy már korábban elakadt a csapat a versenyben. Olyan is előfordult, például az első olimpiai arany utáni botladozó években, hogy komolyan megkérdőjeleződött a szövetségi kapitány személye.

Hiába beszélünk tehát a világ legjobbjairól egy sportágban, egyénileg és csapatszinten egyaránt, annyi mindenen múlik az eredményesség, hogy adott esetben hosszú éveken keresztül érezhetik sikertelennek magukat. De ez még mindig nem jelenti azt, hogy két vagy három év múlva, ha továbbra is rendületlenül próbálkoznak, ne lehetnének újra az abszolút csúcson.

Bár azért óvatosan kell bánni a sportanalógiákkal a vezetésben, hiszen a profi sportolók sok területen különböznek az átlagemberektől, és a teljesítmény-leadás is más keretek között történik. Ezzel együtt nem árt tisztában lennünk nekünk, hétköznapi embereknek is azzal, hogy a rossz kezdés még nem jelent semmit, sőt, a meccs utolsó percében is abszolút lehetséges fordítani, ha egyáltalán kitartunk addig. Ráadásul az, hogy ma veszítettünk, egyáltalán nem jelenti, hogy holnap, jövő hónapban, vagy egy év múlva is ez a sors vár ránk, ha szisztematikusan dolgozunk az ügyünkön. És az is teljesen normális, hogy a szuper eredmények után jön néhány vergődős év, amit újra követhetnek bámulatos történések, ha kitartóan és tudatosan gyakorlunk, alkotunk, haladunk előre az utunkon.