Együttműködési készsége, nem az esze teszi az embert eredményessé

Sose érdekelt különösebben a történelem, vélhetően azért, mert nem nagyon hallottam senkit figyelemfelkeltő módon beszélni róla iskolaéveim során. Már egy ideje terveztem viszont elolvasni a népszerű történész, Harari egyik-másik könyvét, hátha jól kiegészíti a viselkedéstudománnyal kapcsolatos idei kutakodásaimat. Már az első száz oldalon visszaigazolást nyert a feltételezés: több tanulságos gondolatot találtam a könyvben, ugyebár egy teljesen más tudományág nézőpontjából. Ezek közül választottam a mai bejegyzéshez egyet.

Ahogy a címben is megfogalmaztam, a szerző amellett tör lándzsát, hogy az embert nem a bőségesebb agykapacitása emelte a többi földlakó felé, természetesen a fizikai ereje pláne nem, hanem az együttműködésre való képessége. A több tonnás vadállat mindaddig nemigen tartott a “vézna majomtól”, ami a környéken sertepertélt, mindaddig, amíg vagy két tucat közülük összefogott, becserkészte, csapdába ejtette, és hatékonyan lemészárolta. Egyébként a ma emberének se sok esélye lenne egyénileg, puszta kézzel, még egy nagyobb testű kutyával szemben sem, nem beszélve a lényegesen erősebb gorilláról, kengururól vagy oroszlánról. De gond nélkül be tudunk fogni egy tigrist, mert sok ember összefogott, kitalált és legyártott egy ampulla megfelelő altatószert, megint mások a kilövéshez használható puskát terveztek és készítettek, rengeteg ember közreműködésének köszönhetően biztonságos terepjáró áll rendelkezésre, így aztán tisztes távolságból elaltatható az állat, amit 5-6 ember hevederekkel be tud emelni egy ketrecbe. Egy-egy sapiens, legyen bármilyen okos, töredékére se képes önmagában, mint másokkal összefogva.

Valahogy ezt hajlamosak vagyunk a mindennapokban elfelejteni. Versengve bizonygatjuk, melyikünk az okosabb, kinek van éppen igaza. Ellenségeket kreálunk azokból, akik ezerféle szempontból más csoportba tartoznak, mint mi. De ehhez egyébként az is bőven elég tud lenni, hogy egy csapat gyerek véletlenszerűen kiválasztott ötven százalékára színes szalagot aggatunk.

Be kéne látni, hogy nagyjából semmi komolyabbat nem tudunk elérni anélkül, hogy társainkkal összefognánk. Még olyan extrém egyéni teljesítmények mögött is, mint mondjuk a maraton két órán belüli lefutása, számos típusú külső támogatás van. Például Eliud Kipchogét 35, egymást váltó futó és 6 tartalék segítette az iramtartásban, de előttük ment egy tempomatos autó is, lézerrel az aszfaltra vetítve a szükséges jeleket. A frissítőt nem álló asztalról, hanem bicikliről kapta meg, és a táplálékbevitelét is folyamatosan szakértők monitorozták.

Persze mi a mindennapokban igen messze vagyunk mind a nagyvadak elejtésétől, mind a maratonfutástól. A munkánk és a magánéletünk terén elért teljesítményünk, eredményeink viszont hasonlóan nagy mértékben függnek össze a kapcsolatrendszerünkkel és az együttműködési ügyességünkkel. Akiknek a viselkedése bizalmat, nyitottságot, kooperációs hajlandóságot vált ki másokból, lényegesen több dolgot tudnak megvalósítani és elérni, mint azok, akik elmarják maguk mellől az embereket, szükségtelenül kötekednek, trollkodnak, befeszülnek, másokkal szándékosan kitolnak. Nem űrtudomány, mégse tűnik magától értetődőnek.

More blog posts:

wise owl

Fight as if you are right, listen as if you are wrong

Several studies have concluded that a sense of psychological safety is an important component of a successful team. It could be roughly described as the leader creating an environment in which team members can feel confident to speak up or get the job done without fear of being turned against if they are wrong or punished if they are wrong. A sense of psychological safety allows us to openly and frankly question beliefs, opinions or even the way we do things.
If these issues are important to us, then it is worth learning to balance confidence and doubt. In my experience, a healthy amount of self-doubt can keep us from being arrogant assholes. Or as the ancient Japanese proverb goes: we are less annoying if we keep our mouths shut. 🙂

Read more »
lajhár

Lajhárok és gazellák a munka világában

Még 2016-ban írtam egy cikket itt a Tudatos Vezetés blogon, egy 600 ezer fős nagymintás kutatás alapján arról, hogy a tudásmunkások körében a teljesítmény nem haranggörbe szerint oszlik el, hanem hatványfüggvénynek megfelelően. Ennek az a jelentősége, hogy a felső 5% hozza az összteljesítmény negyedét, a top 1% pedig az átlagnál tízszer eredményesebb. Azaz van egy szűk réteg, aki tényleg kiemelkedő, összesen legfeljebb 20%, aki még egész jó, a többiek teljesítménye ehhez képest igen szerény. Ugyanezt igazolták vissza a Google saját kutatásai is, ahol vagy kétszázezren dolgoznak, és nem szűkölködnek az adatfeldolgozási és elemzési technológiában és erőforrásokban.

Read more »