A túlzott magabiztosságról, avagy mindannyian átlag felettiek vagyunk

Legalábbis azt gondoljuk magunkról, tisztelet a kivételnek. Pedig nem kell hozzá túl komoly matematikai felkészültség, hogy belássuk: ez lehetetlen. Richard Thaler, a viselkedési közgazdaságtan egyik nagy spílere, Nudge (2008) című alapművében egy nagy kupac kutatást lapátolt össze arra vonatkozóan, hogy az emberek többsége túlértékeli esélyeit és saját magát egy csomó témában.

MBA hallgatói közül például, akikkel a kurzus elején töltet ki kérdőívet a várható teljesítményükkel kapcsolatban, mindössze 5% várja a csoportátlag alattinak a sajátját. Több mint 50% pedig úgy gondolja, hogy a felső húsz százalékba fog tartozni. Egyéb kutatások is ezt a képességeket túlértékelő tendenciát támasztják alá. Az autóvezetők 90%-a átlagon felüli sofőrnek tartja magát. Az egyik nagy egyetem professzorainak 94%-a véli úgy, hogy az átlag egyetemi oktatónál jobban végzi a dolgát. De a házasulandó pároknak is nagyjából nulla százaléka gondolja, hogy frigyük válással végződhet, bár köztudott, hogy sajnos a házasságok több mint fele így fejeződik be. Kábé ugyanezek az arányok jellemzik a frissen indított vállalkozások alapítóit. Két kérdést tettek fel nekik a kutatók: A tiédhez hasonló vállalkozásoknak milyen esélyük van a sikerre? Milyen esélyei vannak a tiédnek a sikerre? Az elsőre 50%, a másodikra 90% a jellemző válasz, sőt, sokan felelnek az utóbbira 100%-ot. Persze értem én, hogy nem nagyon lehet úgy házasodni vagy céget indítani, hogy nem a sikert vizionáljuk, a realitás azonban ez, a számok makacs dolgok. Amikor diákokat kérdeznek róla, hogy milyen esélyük van rá, hogy a jövőben kirúgják őket a munkahelyükről, szívinfarktust kapjanak, rákbetegségben szenvedjenek, vagy italproblémáik legyenek, sokkal alacsonyabb értéket adnak maguknak, mint az osztálytársaiknak.

Természetesen vannak önbizalomhiányos emberek, akik kevéssé bíznak a saját képességeikben vagy esélyeikben, a többségre mégis a túlértékelés a jellemző. Bár az önbizalom jó szolgálatunkra van általában az életben, nem árt vele tisztában lenni, hogy könnyen meg tud bennünket tréfálni fontos döntések esetén. Leginkább abban, hogy túlzott kockázatokat vállalunk, amiket aztán később megbánunk. Elkártyázzuk a fizetést tizedikén, megtakarításainkat eltapsoljuk nagy lelkesen egy kétes befektetéssel vagy vállalkozással, vagy eszetlenül veszélyeztetjük testi épségünket, egészségünket.

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Cservenyák Tamás Az emberi lények tanítása című, legújabb e-könyvét!

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Dobay Róbert Mégis, mire számítottál? című ekönyvét!

More blog posts:

Miért érhetné meg neked is az évértékelés-évtervezés?

Az idei lesz a hetedik alkalom, amikor a YearCompass használatával értékelem az évet, és tervezem meg a következőt. Az első alkalommal 150 ezer társam volt ebben, tavaly pedig már 1.2 millió. Azt hiszem, nincs jobb visszaigazolása annak, hogy van értelme, minthogy az ember éveken át kitart mellette, és veszi rá a fáradságot. Személyes tapasztalatom, hogy sokat segít a fókusztartásban, valamint ha havi rendszerességgel ránézünk a tervekre, pontosan látjuk, hol tartunk ehhez képest az adott pillanatban.

Read more »

Mi újság a coaching világában?

Az PriceWaterhouseCoopers a mostanában gyűjti az adatokat a 2019-es globális coaching kutatásához, melynek eredményeit feltételezésem szerint valamikor jövőre fogják közzétenni. Ennek örömére megnéztem a legutóbbi, 2016-ban publikált ICF-PWC kutatás Executive Summary-ját, hogy miként változott a helyzet a korábbi, 2012-es hasonló felmérés óta. Pont abban az évben voltam az International Coach Federation (ICF) Magyar Tagozatának elnöke, és volt szerencsém annak idején az adatokat személyesen prezentálni az érdeklődőknek.

Read more »

Nem menekülhetsz el az életfeladatod elől

Olyan jó lenne úgy kezdeni, hogy világ életemben tanár szerettem volna lenni. De eszemben se volt, több okból. Először is, az iskolában végigunatkozott tizenöt év során tanáraim 95%-ától egyáltalán nem vágytam tanulni, így ez a pálya végképp nem vonzott. Másrészt szüleim, akik elkötelezett, szigorú, de mégis kedvelt közép- és főiskolai tanárok voltak, egyetlen szakmától intettek óva, a sajátjuktól. Harmadrészt, nem szerettem volna én is úgy élni, hogy számolgatni kelljen a mindennapi kiadásokat, vagy hogy tizenöt évente vehessek egy új autót, karrierem során mindösszesen kettőt.

Read more »