A sürgősség látszata veszélyesebb az önelégültségnél

Néha még ma is rácsodálkozom, hogy sok cég miért csak akkor fordul tanácsadóhoz, szervezetfejlesztőhoz vagy valamilyen más külső segítséghez, amikor már nagy a gáz. Miért nem próbáltak beavatkozni pl. egy évvel korábban?

Az egyik lehetséges válasz a sikerek következtében kialakult önelégültség. Tudjuk, hogy létezik, de mégis alábecsüljük a gyakoriságát és az erejét. Olyan kiválóan teljesítő cégekben is megfigyelhetők a jelei, melyek tagadják a létezését vagy épp azt magyarázzák, hogy mennyi sok fontos témán, projekten dolgoznak épp.

Szerencsére relatíve kis rutinnal is ki lehet szúrni a mellébeszélést: azt kell figyelni, hogy mit csinálnak a vezetők és a munkatársak. Pl. gyakran hallok cégeket nyafogni a változtatás szükségességéről, de ha hónapoking tart valamilyen külsős segítség bevonása, felmerül bennem, hogy vajon mennyire is fontos az a téma.

Olyan hangos amit csinálsz, hogy nem hallom, amit mondasz.

Nemrég fejeztünk be egy változásmenedzsment projektet egy ügyfelünknél és gyakran eszembe jut az első státuszmegbeszélés, melyről két vezető kimentette magát, egy eljött, de a felénél kiment egy pedig el se jött. A meeting után írtam egy udvariasan aggódó levelet, hogy “second hand” érzést kelt bennem az, hogy nekem fontosabb a téma, mint nekik. Nyilván át lehet ütemezni egy megbeszélést, de ha valami fontos, akkor ne csak a szavak szintjén legyen az, hanem tettekben is. Vagy inkább ne csináljuk, úgy is lehet jó. 🙂

Külsősként persze könnyebben láthatjuk az önelégültség jeleit és az ebből következő veszélyeket. A múltbéli sikerek lomhává, esetleg arrogánssá teszik a szervezetet, de a benne élő emberek ezt nem szükségszerűen látják ebből a perspektívából. Nem arról van szó, hogy naívak lennének; belátják, hogy vannak nehézségeik, inkább azt gondolják, hogy az a másik egység vezetőjének a problémája vagy, hogy tudják mit kell tenniük és most épp azt is teszik. Azt tapasztalom, hogy gyarkan ez az önelégültség vezet katasztrófához.

Amikor a status quo már nem fenntartható, érkezik a megmentő ötlet: minden egység változtasson valamit a működésén, tegye hatékonyabbá azt! A vezetők ekkor megpörgetik az embereket, energikus meetingek vannak, mázsaszámra születnek a ppt-k, jönnek az új ötletek, vannak projektek, egyszóval úgy tűnik, mindenki komolyan akarja a változást. Amit sok vezető megoldásnak lát, sajnos nem az, hanem még rosszabbá teszi a kialakult helyzetet, ugyanis gyakran a hangyaboly-szerű viselkedés hátterében nem az a meggyőződés áll, hogy haladnunk kell előre és épp most, hanem a felülről érkező nyomás, ami értetlenséget, aggódást, kapkodást vagy épp haragot kelt. A kétségbeesett erőfeszítés inkább az emberek idegeire megy, növeli a stresszt és kevés hasznot hajt. A sürgősségnek ez a hamis látszata pusztítóbb az önelégültségnél, mert a passzivitáshoz képest sok energiát emészt fel, cserébe viszont kevés produkítv eredményt termel.

Első ránézésre könnyű összekeverni a fel-alá rohangálást a valóban sürgős prioritásokkal, ugyanis éppen azzal teremtjük meg a sürgősség látszatát, hogy a folyamatos vezetői nyomás hatására meetingelünk, sprintelünk, priorizálunk, emailezünkvagy épp szénné telefonáljuk magunkat. Jó nagy turbulencia alakul ki a szervezetben, de többnyire az látható, hogy ezek a tornádók sokat rombolnak és semmit sem építenek.

A megoldás az lehetne, ha lehetőleg mindenki a legfontosabb témákon fókuszáltan dolgozna. Nem az ideges rohangálás teszi ki a napok jelentős részét, teletömött naptárakkal igazolva, hogy dolgozunk, hanem a kritikus témára, problémára fókuszálunk. A központban nem a kudarctól, bukástól való félelem keltette aggódás áll, hanem az, hogy hogyan léphetünk előre. A vezetők a kritikus témákkal most foglalkoznak és nem akkor, amikor van pár szabad lyuk a naptárukban. Nem az az attitűd, hogy ma kell tartani a projekt meetinget, hanem az, hogy a meetingnek milyen eredményeket kell elérnie ma. Minden nap próbálunk egy-egy apróbb eredményt felmutatni és nem az utolsó 100 méteren próbáljuk megnyerni a futamot. A sürgős azt jelenti, hogy nyomjuk, ami igazán fontos, haladunk vele egy picit minden egyes nap.

Hogyan tudod megkülönböztetni az ál-sügrősséget az igazán fontos témáktól?

Az ál-sürgősség többnyire az épp aktuális problémákra koncentrál, rövid távú eredményeket vár vagy épp egy hosszútávú, komplex köd van mögötte. Sokan úgy élik meg, hogy olyan felfordulás van itt, az emberek stresszesek, frusztráltak, idegesek. Nagy a jövés-menés, meeting meeting hátán, sok projekt fut egyszerre, az emberek kimerülnek a nap végére.

Az igazán fontos és sürgős szituációkban ezzel szemben erőteljes vágyat figyelhetünk meg a előre mozdulásra és a fejlődésre. Ilyenkor a munkatársak gyorsan haladnak, kifelé fókuszálnak a fontos problémák tekintetében és az irreleváns témákat könyörtelenül kihajítják, hogy időt  nyerjenek azok számára, melyek valóban fontosak.

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Cservenyák Tamás Az emberi lények tanítása című, legújabb e-könyvét!

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Dobay Róbert Mégis, mire számítottál? című ekönyvét!

More blog posts:

The willpower trap

When we see others achieve their desires, their goals, we often admire their character or their determination they have been blessed with. We may think that if we are really committed to do something, we will succeed. Unfortunately, however, we oversimplify the nature of change when we conclude that it is only through willpower that we can achieve the goal we set out to achieve. If we fail to lose weight, can’t resist sweets or regularly work late from home, or have a notorious shopping compulsion, we simply say we couldn’t resist. But it’s too easy. What if there are other things beyond willpower that play a role in our failures or even our successes?

Read more »

What’s wrong with a “bring the solution, not the problem” attitude?

It is quite understandable that we don’t want our colleagues to keep complaining to us about problems and not take responsibility for the solution. But if we expect them to come to us only when they have the solution as well, they may be afraid to tell us and withhold problems that we should be aware of. Fortunately, it’s not that difficult to avoid the constant whining by creating a safe environment for colleagues to feel free to tell us their problems and bad news:

Read more »