A pillanatban táncolva, élvezettel szörfözzünk a VUCA-hullámokon!

Régen nem írtam a blogra, meg előtte is elég ritkán, valami tudatalatti erő tart vissza attól, hogy tovább rontsam a levegőt ebben a fojtogató okosságszmogban, ami az elmúlt félévben minimálisra csökkentette az emberek látótávolságát. Úgy is mondhatom, hogy önkéntesen korlátozom a kibocsátási mennyiségemet, mint aki leteszi az autóját és átül a kerékpárjára, vagy csomagolás nélkül vásárolja az élelmiszereket.

Mivel én afféle tervezős csávó vagyok, aki abban hisz, hogy a dolgokat érdemes jól kitalálni, rendesen összerakni, majd a gyakorlatban megvalósítva csiszolgatni, nem mondhatom, hogy nekem való lenne az a világ, amiben most kénytelenek vagyunk valahogy lavírozni. Bár nagyszerű bullshit-szólamokat lehet megfogalmazni arra, hogy milyen csodás módon kovácsolhatunk lehetőséget a nyakunkba permeteződő zaftos fekáliából (lásd a cikk címét), a valóságban inkább azt figyelem meg, hogy az emberek inkább igyekeznek a maguk módján túlélni ezt az időszakot. Előre nincs sok értelme gondolkodni, mert bármikor keresztbevághatja az élet a terveinket. A magam részéről már 1-3 hónapra előre is csak ceruzával, ötven százalékos valószínűséggel tervezek, a következő heti naptáramban még tudok hinni valamennyire, de a figyelmemet leginkább arra összpontosítom, hogy mi lesz holnap, és azt hogy tudom a legjobban megcsinálni. Tehát az orrom előtt nem sokkal van a fókusz.

Azt veszem észre, hogy egyre gyakrabban merül fel, hogy a lécet a körülmények okán leeresztik, tekintve, hogy még mindig jobb valahogy, mint sehogy. A maximalistáknak igen nehéz ilyen felfogással együtt élni. Lovagolhatunk mi a hullámokon, táncolhatunk a pillanatban, de az improvizált, gátló körülményekkel korlátozott, először és utoljára elővezetett produktum elég ritkán lesz magas színvonalú. A Momentán Társulatnál az tud lenni, de ők épp azt gyakorolták már sok ezerszer, hogy miként kell kiválóan improvizálni. De értem, és egyet is értek vele, hogy a semmittevéssel nem lehet előremozdulni, tehát vágjunk bele. Ünnepelni azért nem ünnepelném, hogy milyen szuper, itt a “new (ab)normal”.

Nem tudom nem észrevenni, ahogy az emberek ragaszkodnak a találkozáshoz. Persze ha nincs más választás, vegyük elő az online verziót, benne vannak abban is fegyelmezetten. De ha megcsillan a lehetőség, akkor tartsunk távolságot, akár vegyünk maszkot, csak legyen személyes.

Attól tartok, hogy nem a rugalmasságot és az örömteli egyensúlyozást tanuljuk meg mostanában, hanem a rövidtávot, a beszűkült fókuszt, az alacsonyabb sztenderdet, a kiszolgáltatottsághoz való kényszerű alkalmazkodást, a beletörődést abba, amire nincs hatásunk, a fásult legyintést az újabb kellemetlenségekre. Egyúttal viszont azt is újra be tudjuk bizonyítani, hogy nem adjuk fel, nem papírból vagyunk hajtogatva, és ha kell, a metszőfogunkkal rágjuk át magunkat a falon. Bár ez kétségkívül kevésbé elegáns és látványos, mint a szörfözés.

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Cservenyák Tamás Az emberi lények tanítása című, legújabb e-könyvét!

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Dobay Róbert Mégis, mire számítottál? című ekönyvét!

More blog posts:

itt a piros játék

Eredményes vállalati tanulás és képzés: ne hagyd, hogy átverjenek!

Szeretek újraolvasni, vagy más formában ismét feldolgozni értékes tartalmakat. Három évvel ezelőtt Barbara Oakley és Terrence Sejnowski professzorok Learning How to Learn nevezetű, idegtudomány-alapú MOOC kurzusa inspirált arra, hogy megírjam ötödik, ingyenesen letölthető e-könyvemet Az emberi lények tanítása címmel. Pár hónapja belebotlottam könyv formában is az Oakley-Sejnowski forrásba, ráadásul magyarra fordítva, és mint kiderült, diákokat megcélozva, rájuk szabott nyelvezettel (A tanulás tanulása). Két nap alatt, emlékeztető gyanánt beporszívóztam, és erről jutott eszembe, hogy írhatnék egy rövid, kifejezetten napjaink felnőttképzésére kihegyezett összefoglaló cikket arról, hogy minek nem kéne bedőlnie a cégvezetőknek és a HR-eseknek, amikor a munkatársak fejlesztésében gondolkodnak. Már ha számít, amit tudunk az agy működéséről.

Read more »
wise owl

Harcolj úgy, mintha igazad lenne, hallgass úgy, mintha tévednél

Több kutatás jutott arra a következtetésre, hogy a pszichológiai biztonság érzete fontos összetevő egy ütőképes csapat életében. Kb. úgy lehetne leírni, hogy a vezető olyan környezetet teremt, melyben a csapattagok magabiztosan vállalhatják fel a véleményüket vagy végezhetik a munkát; anélkül, hogy tartaniuk kellene attól, hogy valaki ellenük fordítja, ha tévednek vagy büntetést kapnak, ha tévednek. A pszichológiai biztonság érzete lehetővé teszi, hogy bátran és nyíltan megkérdőjelezzük a hiedelmeket, véleményeket vagy épp azokat a módszereket, ahogyan a dolgokat csináljuk.
Ha fontosak számunkra ezek a dolgok, akkor érdemes megtanulni ügyesen egyensúlyozni a magabiztosság és a kétkedés között. Tapasztalatom szerint, egy egészséges mennyiségű kételkedés magunkban megóvhat bennünket attól, hogy arrogáns seggfejek legyünk. Vagy ahogyan egy ősi japán közmondás tartja: kevésbé vagyunk idegesítők, ha befogjuk a pofánkat. 🙂

Read more »
vízilabda

Ha még a világ legjobbjai is feszt botladoznak, mi másra számítanánk mi?

Életünk során mélyen bevésődnek a fejünkbe azok a történetek, melyek során a szegénylegény nekivág az útnak, kiállja a három próbát, aztán elnyeri méltó jutalmát. Azt várjuk tehát, hogy a sikerek lineárisak: nyomjuk, nyomjuk, aztán egyszer csak beköszönt, már akinek összejön. A többiek meg kénytelenek beérni a kudarccal. A valóság azonban ennél lényegesen összetettebb, sokkal kiszámíthatatlanabb hullámvasút. Mégis tartja magát a meggyőződés, hogy elindulsz egy úton, aztán hamar kiderül, hogy vagy a sikeresek vagy a lúzerek táborát szaporítod.

Read more »