A Nagy Komfortzóna Teszt

Már sokszor, de még messze nem elégszer ekéztem azt a gyenge lábakon álló féligazságot, hogy kifejezetten a komfortzónánkon kívül lenne megtalálható “a” tanulási zónánk. Amennyire utána tudtam nézni, honnan fúj a szél, egy Tom Senninger nevű német tanár jól kinéző és hangzó modelljét nyelik be és osztják szénné a népek kritika nélkül, ami állítólag Lev Szemjonovics Vigotszkij (1896-1934), szovjet pszichológus “legközelebbi fejlődési zóna” koncepciójának popularizált változata.

Nem vitatom természetesen, hogy lehetséges a komfortzónánkból kilökődve tanulni: szerencsés esetben azt, hogy képesek voltunk valamire, amit nem gondoltunk volna, kevésbé szerencsés helyzetben pedig azt, hogy mit nem akarunk soha a büdös életben újra csinálni. Az efféle tanulási módszer alkalmazása esetén jelentős kockázata van a sérülésnek, ezért körültekintést és gondosságot igényel. Azokban az esetekben, amikor az erősségterületeinken végzünk gyakorlást, végig a komfortzónán belül maradhatunk, mégis történik tanulás, megerősödnek a kapcsolódó idegpályáink. Az úgynevezett “deliberate practice”, azaz a tudatos gyakorlás pedig azt jelenti, hogy nagy ismétlésszámokkal fokozatosan emeljük a lécet a komfortzónán belül vagy annak határait feszegetve, akár erősségünknek számít az adott tevékenység, akár egyáltalán nem.

Most aztán van lehetőségünk tesztelni a komfortzónán kívüli lét hatását, hiszen a járványhelyzet mindenkit jócskán kitaszított belőle. A társas lény nem mehet társaságba, a dolgozni kényszerülőket az egészségügyi kockázatok tartják félelemben, jó sok embernek pedig eltűnt/eltűnhet a kenyérkereseti lehetősége. Isten hozott a komfortzónán kívül, az állítólagos tanulási zónában! Az én megfigyelésem szerint a komfortzónából kilépés nem a tanulás elsődleges területe, hanem sokkal inkább az a helyzet, amikor szépen meg tud mutatkozni az igazi énünk. A szituáció láthatóan egyesekből azt hozza ki, hogy felvásárolják mások elől a budipapírt, a lisztet és az élesztőt, másokból pedig azt, hogy számítástechnikai eszközöket gyűjtenek olyan gyerekeknek, akik a digitális oktatás lehetőségeivel amiatt nem tudnak élni, hogy nincs nekik se laptopjuk, se táblagépük. Míg valaki szóváltás után leszúrja utastársát ilyenkor a villamoson, mert ugye nincs elég bajunk, addig más kaját rendel a kórházi dolgozóknak. Az a pedagógus, aki korábban is becsületesen felkészült a tanórákra, az most éjszakánként kitalálja, hogy a fenébe lehetne értelmesen megvalósítani a távoktatást, akkor is, ha eddig nem nagyon vitézkedett a digitális térben. Aki viszont eddig se törte magát a felkészüléssel, vagy ezelőtt is befogadhatatlan mennyiségű matériát okádott a nebulókra, leszarva, hogy más tárgyak is vannak, az most is pont ugyanazt teszi, függetlenül az oktatás médiumától. A vezetők közül pedig aki eddig is foglalkozott a munkatársaival, megbízott bennük, és partneri kapcsolatban dolgoztak együtt, annak nem okoz gondot videochat segítségével kommunikálni. A klasszikus főnökök viszont most be vannak fosva, mert a kontroll-illúziójuk ködbe veszett.

Bármennyre is szeretnék, nem nagyon hiszek benne, hogy a vihar elvonultával tartós tanulást és viselkedésváltozást fogunk majd tapasztalni az embereknél. Akik eddig is tudatosan próbálták óvni a természeti környezetet, igyekezték azt a lehető legkevésbé terhelni, azok a jövőben is így fognak cselekedni. Az utazási kedvet sokkal inkább a kieső jövedelmek és a tömegben nyomulástól való félelem fogja visszafogni, nem az, hogy a kevesebb mozgolódás csökkentené a járványok terjedésének mértékét és sebességét. A gazdasági szereplők érthető módon azon fognak pörögni, hogy túléljenek és megtarthassák az alkalmazottaikat, amihez szükséges feltétel a termelési/szolgáltatási volumen fenntartása. Az országok és a világ vezetői lehetnének esetleg azok, akik tanulva a történtekből elkezdik ráerőltetni a piacokra és az egyénekre is az önkorlátozást. Bár eddig elég mérsékelt mennyiségű példát láttunk arra, hogy a politikusok az újraválasztásuk elé bármi más prioritást beengedtek volna. A legutóbbi gazdasági válság óta kb. egy évtized telt el, ezalatt majdnem megduplázódott a légi utazások száma, ahogy írtam már erről korábban, a hitelezési kedv újra az egekben járt, az ingatlanpiaci lufi pedig minden eddiginél nagyobbra fújódott. Felettébb meglepne, ha majd most életemben először megtapasztalhatnám, hogy a mindenkori elöljárók nem a holdudvar zsebeinek tömésével lennének elfoglalva, hanem az élhető és fenntartható bolygó szempontjait helyeznék előtérbe. Persze a remény hal meg utoljára. Addig is kíváncsian várom, mi mindent fogunk tartósan megtanulni a komfortzónánkon kívül töltött hónapok alatt. Esetleg a gyakori, alapos kézmosást.

More blog posts:

Opinions have little value

Last year I read an interview with Feri Pal, an extraordinary clergyman, who is also a mental health specialist and a former athlete. A couple of his thoughts grabbed my attention. He came up with the following answer for one of the questions:

Read more »

The Big Leadership Development Myth

Over the last couple of decades, the training industry, hand in hand with corporate HR has developed the following myth: if managers go offsite for a training session once or a couple of times a year, they listen to some smart stuff or play a few games yielding “aha” experiences, gain insights about themselves and others, they go back to work, take a U-turn and change from autocratic assholes to ideal people managers.

Read more »

Why most initiatives fail to increase employee engagement?

Last week, I attended an CHRO meeting where the debate was about employee engagement. Many companies talked about implementing health programs, flexplaces, table soccer, LTIs, dogs at workplace and many creative ideas. But still, almost all of them complained of high attrition rate, especially in the first year of the employment.

Read more »

Stay updated!

Subscribe to our newsletter!