A kollab-oké a jövő, nem egymás torkának átharapásáé

Ha a gyereket kérdeznéd, tipikus boomer vagyok, persze kicsit sántít a kategorizálás, mivel nem a “baby boomer” generációhoz tartozom, hanem az X-hez, annak is a fiatalabb harmadához, de hát egy tinédzsernek kábé egykutya. Elég annyi bizonyíték, hogy Facebook felhasználó vagyok, ami kifejezetten old school, egyenesen “mamás”, hiszen az ő nagymamája is azt nyomkodja. Az instától pedig távol tartom magam, mint ördög a tömjénfüsttől.

Szóval ez lehet az oka annak, hogy akkor hallottam először a “kollab” kifejezést, amikor az egyik ügyfelem, a Mobilfox kreatív vezetőjével dolgoztam. Amellett, hogy saját maga is tervez lélegzetelállítóan vagány tokokat, grafikus művészekkel kollaborál, hogy még színesebb legyen a termékportfolió, valamint olyan nagypályásokkal, mint például a Disney. Vagy épp az autista művészek által készített kollekció az Autistic Art-tal közösen.

A zene világában mindig is jellemző volt az efféle együttműködés, ami különösen elterjedt az elmúlt évtizedben, úton útfélen olvasható a számok címe után a “feat.” kifejezés, hogy milyen társtettesel büszkélkednek az előadók. A fiatalok ebben kifejezetten ügyesek marketing szempontból is: keresztbe-hosszába szerepelnek egymás “kislemezein”, fellépésein, közösségi média postjain. Ugyanígy régóta látványos a kereskedelmi médiában a kooperáció és a co-branding. És persze a fogyasztói termékeknél is, csak hogy egy látványos példát említsek: miként lehet százererért eladni egy sportcipót, ha egyszerre Nike és Jordan. Sőt, azt hallottam, hogy cipőtőzsdén spekulálnak a más piacokon korábban kiadott példányokra… Na persze ez már nem annyira értékteremtés, kicsit a ló túloldala, de az látszik, hogy az együttműködés hasznos a feleknek.

Ezek a zenei kollabok azért inkább lokális kezdeményezések voltak eddig (legalábbis amit én láttam belőlük), mostanában azonban elém kerültek szuper, újfajta példái is, ahol az internet segítségével igazolják, hogy kicsi a világ, így nagypályán is lehet gondolkodni az együttműködés terén. Az egyik, amit megemlítenék, a dél-afrikai zenész, David Scott, alias Kiffness online kollabja egy jamaicai kisfiúval, Rushawn-nal (a videót lásd lent). A vérprofi muzsikus Kiffness egy kerti medence partján, kábé fürdőgatyában ül, előtte egy sampler-szerűséggel, egy ukulelével és egy trombitával a kép egyik felén, a másik oldalon a kb 10 év körülinek kinéző Rashawn a suliban, mellette a tábla, ráírva, hogy a tankönyv 88. oldalán van a matek házi, mögötte a kíváncsiskodó osztálytársak kukucskálnak. A kisfiú egy abszolút hallásúnak tűnő őstehetség, nyers erő. Így tolják el, ki tudja, hány ezer km távolságból Jermaine Edwards “It’s a beautiful day” című dalát, meghallgattam már vagy ötvenszer, olyan jó. Hogy honnan újította David ezt a kiscsávót, fogalmam sincs, de nagyszerű ötlet volt… Mostanában dobta elém a facebook a kielcei fiatal lengyel klasszikus gitáros és japán szólógitáros haverjának videóját, ami már nem is az első (Beszarás, itt nézheted meg. Nem, nem Fekete Vonatot játszanak, hanem a szám eredetijét.) Nyilván lehetne még hosszasan sorolni a példákat.

Hogy miért írok most pont erről? Ha viselkedéstudományi dumával akarok élni, akkor volt hozzá motiváció és képesség (írástudó vagyok) és érkezett trigger is. A motivációm az, hogy a tököm tele van a versengéssel, mások lenyomásával, leigázásával, megsemmisítésével, hülyének nézésével, manipulálásával, itthon és a világban egyaránt, miközben a tudomány, a művészet és az üzleti élet területén is rengeteg lelkesítő példát látunk az együttműködésre, tehát az emberi lények abszolút képesek rá. A mi életünkben, munkánkban is ez a legcsodálatosabb és leginkább reménykeltő, akár itthon, akár határainkon túl kooperálunk másokkal. Megsokszorozzuk az erőnket. Másrészt hiába a motiváció, ha nincs trigger, azaz cselekvést kiváltó inger. Ez pedig Semperger Attila kolléga LinkedIn-es írása volt, ami arról szólt, hogy a mi szakmánkban képesek vagyunk egymás sikereinek örülni, a másiktól tanulni, tisztelni az egyébként versenytársként dolgozókat ugyanazon a viszonylag kis méretű piacon. Bármiféle ellentételezés nélkül “reklámozni” is akár a piaci versenytársat. Mint ahogy ő tette velem is többek között ebben a postban, és most én is megköszönöm neki itt, hogy inspirációforrásként szolgált.

Ne hidd el, hogy mindenütt ellenségek vannak, ne hidd el, hogy folyamatosan félni kell, ne hidd el, hogy az emberek általában rosszak! Vannak rossz emberek, ők akarják ezt veled elhitetni. Keresd az összefogást, az együttműködést, csak így lehet magunkon túlmutató, tényleg komolyabb eredményeket elérni!

More blog posts:

The Big Leadership Development Myth

Over the last couple of decades, the training industry, hand in hand with corporate HR has developed the following myth: if managers go offsite for a training session once or a couple of times a year, they listen to some smart stuff or play a few games yielding “aha” experiences, gain insights about themselves and others, they go back to work, take a U-turn and change from autocratic assholes to ideal people managers.

Read more »

Why most initiatives fail to increase employee engagement?

Last week, I attended an CHRO meeting where the debate was about employee engagement. Many companies talked about implementing health programs, flexplaces, table soccer, LTIs, dogs at workplace and many creative ideas. But still, almost all of them complained of high attrition rate, especially in the first year of the employment.

Read more »

A single e-mail is good for nothing

I frequently experience that a manager is awfully surprised when his people fail to deliver what he expects from them in the way he prefers, no matter if they belong to his own team, they are peer managers, project team members or colleagues from other departments.

Read more »