A kollab-oké a jövő, nem egymás torkának átharapásáé

Ha a gyereket kérdeznéd, tipikus boomer vagyok, persze kicsit sántít a kategorizálás, mivel nem a “baby boomer” generációhoz tartozom, hanem az X-hez, annak is a fiatalabb harmadához, de hát egy tinédzsernek kábé egykutya. Elég annyi bizonyíték, hogy Facebook felhasználó vagyok, ami kifejezetten old school, egyenesen “mamás”, hiszen az ő nagymamája is azt nyomkodja. Az instától pedig távol tartom magam, mint ördög a tömjénfüsttől.

Szóval ez lehet az oka annak, hogy akkor hallottam először a “kollab” kifejezést, amikor az egyik ügyfelem, a Mobilfox kreatív vezetőjével dolgoztam. Amellett, hogy saját maga is tervez lélegzetelállítóan vagány tokokat, grafikus művészekkel kollaborál, hogy még színesebb legyen a termékportfolió, valamint olyan nagypályásokkal, mint például a Disney. Vagy épp az autista művészek által készített kollekció az Autistic Art-tal közösen.

A zene világában mindig is jellemző volt az efféle együttműködés, ami különösen elterjedt az elmúlt évtizedben, úton útfélen olvasható a számok címe után a “feat.” kifejezés, hogy milyen társtettesel büszkélkednek az előadók. A fiatalok ebben kifejezetten ügyesek marketing szempontból is: keresztbe-hosszába szerepelnek egymás “kislemezein”, fellépésein, közösségi média postjain. Ugyanígy régóta látványos a kereskedelmi médiában a kooperáció és a co-branding. És persze a fogyasztói termékeknél is, csak hogy egy látványos példát említsek: miként lehet százererért eladni egy sportcipót, ha egyszerre Nike és Jordan. Sőt, azt hallottam, hogy cipőtőzsdén spekulálnak a más piacokon korábban kiadott példányokra… Na persze ez már nem annyira értékteremtés, kicsit a ló túloldala, de az látszik, hogy az együttműködés hasznos a feleknek.

Ezek a zenei kollabok azért inkább lokális kezdeményezések voltak eddig (legalábbis amit én láttam belőlük), mostanában azonban elém kerültek szuper, újfajta példái is, ahol az internet segítségével igazolják, hogy kicsi a világ, így nagypályán is lehet gondolkodni az együttműködés terén. Az egyik, amit megemlítenék, a dél-afrikai zenész, David Scott, alias Kiffness online kollabja egy jamaicai kisfiúval, Rushawn-nal (a videót lásd lent). A vérprofi muzsikus Kiffness egy kerti medence partján, kábé fürdőgatyában ül, előtte egy sampler-szerűséggel, egy ukulelével és egy trombitával a kép egyik felén, a másik oldalon a kb 10 év körülinek kinéző Rashawn a suliban, mellette a tábla, ráírva, hogy a tankönyv 88. oldalán van a matek házi, mögötte a kíváncsiskodó osztálytársak kukucskálnak. A kisfiú egy abszolút hallásúnak tűnő őstehetség, nyers erő. Így tolják el, ki tudja, hány ezer km távolságból Jermaine Edwards “It’s a beautiful day” című dalát, meghallgattam már vagy ötvenszer, olyan jó. Hogy honnan újította David ezt a kiscsávót, fogalmam sincs, de nagyszerű ötlet volt… Mostanában dobta elém a facebook a kielcei fiatal lengyel klasszikus gitáros és japán szólógitáros haverjának videóját, ami már nem is az első (Beszarás, itt nézheted meg. Nem, nem Fekete Vonatot játszanak, hanem a szám eredetijét.) Nyilván lehetne még hosszasan sorolni a példákat.

Hogy miért írok most pont erről? Ha viselkedéstudományi dumával akarok élni, akkor volt hozzá motiváció és képesség (írástudó vagyok) és érkezett trigger is. A motivációm az, hogy a tököm tele van a versengéssel, mások lenyomásával, leigázásával, megsemmisítésével, hülyének nézésével, manipulálásával, itthon és a világban egyaránt, miközben a tudomány, a művészet és az üzleti élet területén is rengeteg lelkesítő példát látunk az együttműködésre, tehát az emberi lények abszolút képesek rá. A mi életünkben, munkánkban is ez a legcsodálatosabb és leginkább reménykeltő, akár itthon, akár határainkon túl kooperálunk másokkal. Megsokszorozzuk az erőnket. Másrészt hiába a motiváció, ha nincs trigger, azaz cselekvést kiváltó inger. Ez pedig Semperger Attila kolléga LinkedIn-es írása volt, ami arról szólt, hogy a mi szakmánkban képesek vagyunk egymás sikereinek örülni, a másiktól tanulni, tisztelni az egyébként versenytársként dolgozókat ugyanazon a viszonylag kis méretű piacon. Bármiféle ellentételezés nélkül “reklámozni” is akár a piaci versenytársat. Mint ahogy ő tette velem is többek között ebben a postban, és most én is megköszönöm neki itt, hogy inspirációforrásként szolgált.

Ne hidd el, hogy mindenütt ellenségek vannak, ne hidd el, hogy folyamatosan félni kell, ne hidd el, hogy az emberek általában rosszak! Vannak rossz emberek, ők akarják ezt veled elhitetni. Keresd az összefogást, az együttműködést, csak így lehet magunkon túlmutató, tényleg komolyabb eredményeket elérni!

More blog posts:

diversity

Why do we struggle to introduce diversity at the workplace?

Researches and discussions report how diversity increases profit, productivity, or innovation. DEI (or more fashionably DEI&B) has clearly been on the HR agenda for many years now. We don’t need to do a deep analysis to experience how challenging it is to push the DEI idea through the managers. If we still feel it necessary to attend conferences, events or to go to workshops or training dinasours, it seems suspicious that it requires quite a lot of effort. But why is this, if the concept is so common sense? What is it that managers don’t understand? Honestly, they don’t understand what HR doesn’t do either.

Read more »
ötletek temetője

Yoda mesternek üzenem: van olyan, hogy próbálni

Igen gyakran felbukkanó idézet az apró, nagy fülű, de annál bölcsebb Star Wars karaktertől, hogy “Do. Or do not. There is no try.”, miszerint vagy csináld vagy ne csináld, olyan nincs, hogy próbálod. Értem én persze az üzenetét az öregnek, fontosak az egyértelmű elhatározások, valamint a hit abban, aminek nekifogunk. De azt is gondolom ezzel együtt, hogy ha kezdeményezel, újat alkotsz vagy az élére állsz bárminek, akkor az egy büdös nagy kísérletezés lesz.

Read more »

How to improve the quality of management

Improving employee engagement is a permanent topic on almost every HR agenda. Despite that many companies implemented health programs, home office, LTIs, they still struggle to improve engagement; according to Gallup’s global research, only the 17% of the workforce is engaged. There’s no way to sugarcoat that the data represents a stinging indictment of management-as-usual.

Read more »