A csapatban nincs “én”

Az ADP Research 2019-es kutatása is ráerősített arra, hogy az emberek szeretnek csapatban dolgozni. Többek között azt találták, hogy azok a munkavállalók, akik valóban csapattagnak érezték magukat 2.7-szer valószínűbb, hogy teljesen elkötelezettek voltak, háromszor nagyobb valószínűséggel voltak rugalmasak és kétszer nagyobb valószínűséggel számoltak be arról, hogy a céghez tartoznak.

Ahogyan Safranek mondaná: közismert, hogy jó csapatban dolgozni, nincs ebben semmi meglepő. És mégis… Teljesen félreértelmezzük a csapatmunkát. Meg sem tudom számolni, hányszor hallottam, hogy “a csapat előbbre való az egyénnél”, “a csapatban ‘mi’ vagyunk és nincs ‘én’”, “a csapat a lényeg, nem az egyén”. Logikusnak hangzik ilyesmiket beledurrogtatni az éterbe, de mégiscsak nagyon rossz üzenetet hordoznak ezek a gondolatok: a csapatmunka ekképpen történő hangsúlyozása valójában arra emlékeztet bennünket, hogy nem vagyunk annyira fontosak, mint a csapat, kevesebbek vagyunk, mint a többiek.

Azt hiszem, totál félreértjük egy csapat létezésének a miértjét. Nem azért “találták ki” a csapatokat, hogy azt sulykolják, hogy nem vagyunk elég fontosak. Éppen amiatt hozunk létre csapatokat, mert ez a ma ismert legjobb módja annak, hogy az egyének képességeit, erősségeit maximálisan ki tudjuk használni, építeni tudjunk rá.

Amikor az őseink korgó gyomorral lökdösték a kavicsokat a tábortűz körül, nyilván felmerült bennünk, hogy mégis hogy a bánatba kellene leteríteni egy náluk drámaian-bitangpusztulatosan nagyobb mamutot. Volt, aki jó szervezőnek tűnt, egy másik gyorsan futott, egy harmadik maga volt a nyers erő. Valakiből egyszer csak kipattant, hogy mi lenne, ha ezek az emberek együtt indulnának útnak, hogy odaverjenek egyet a batár husinak. Talán így jobban érzékelhető, hogy miért téves az a gondolat, hogy a csapatban nincs helye az egyénnek. A csapat lényege éppen az, hogy az egyének adottságaira építsen. A csapat éppen az indivídumok koordinált együttműködése.

Persze értem, hogy az egyénieskedés, az “én” túlpörgetése káros hatással lehet a csapatmunkára. De miért az az egyetlen lehetséges válasz erre a problémára, hogy kollektíven elnyomjuk az egyéneket amiatt, mert valaki nem jól működik együtt a többiekkel? Talán ez anélkül is kordában tartható lenne, hogy a csapat lényegét fel kellene adni…

Nem hinném, hogy nagy meglepetésként ér az, hogy vezetőként mi vagyunk a legnagyobb hatással a csapat működésére. Mi tehetjük a legtöbbet annak érdekében, hogy az összetartozás erős legyen. Mi tudunk olyan szokásokat kialakítani, melyek segítik az egyén érvényesülését a csapatban. Például a corporate plafonról lepotyogó, két hónap után teljesen irrelevánssá váló célok szoftverekben való, negyedévenkénti masszírozása helyett tök egyszerűen használhatnánk rövid, hétindító beszélgetéseket a kollégákkal. Nem egy ilyen egy órás vekengésre, céltalan csevegésre gondolok; ennél sokkal egyszerűbb, akár 15 perces beszélgetésre, pl. olyasmikről, hogy:

  • Milyen feladatokat szerettél csinálni a leginkább a múlt héten?
  • Mi volt, ami örömmel töltött el?
  • Tanultál-e valami újat?
  • Változtatnál-e valamin most?
  • Mely tevékenységeket utáltad csinálni?
  • Mik a prioritásaid erre a hétre?
  • Miben segíthetek neked?

Figyeld meg, ha hetente beszélgettek ilyesmikről, nem olyan teoretikus lózungok hangzanak el, hogy “szerettem segíteni a kollégáknak.” Ki nem? Ehelyett, mivel frissek az emlékek azt fogod hallani, hogy “szerettem Erikával együtt dolgozni a gyártási hiba feltárásán, szeretem az eféle kutató munkát”. Mennyivel többet árul el ez utóbbi… Ezen túlmenően van lehetőség finomítani a prioritásokon, ha úgy ítéljük meg, és még azt is megtudhatjuk, hogy miben segíthetünk. De talán ezeknél is fontosabb, hogy kapcsolatban maradunk és tudunk alkalmazkodni a változásokhoz, összehangolhatjuk a közös munkát, láthatjuk, hogy ki hol tart, merre haladna tovább. Ami igazán nagyszerű egy ilyen “check-in”-ben, hogy így biztosíthatjuk a figyelmet az egyén számára, segítünk arra fókuszálni, amiben igazán jó, ami az erőssége és jelezzük, hogy igenis fontos számunkra. Nem egyszer, október 42-én, hanem hétről-hétre.

Nem csak én mondom ezt itt, a blog hasábjain, hanem vannak elérhető adatok is:

Azok a csapatok, ahol a vezető bevezette a heti check-int a tagokkal az elkötelezettség mértéke 77%-ig kúszott fel és az önkéntesen távozók aránya 67%-kal csökkent a következő 6 hónapban. Érdekes, hogy nem számított, hogy a beszélgetés személyes volt vagy online, esetleg telefonon zajlott, vagy netán emailt, esetleg egy appot használt erre a vezető. Sőt, az se befolyásolta az eredményt, hogy milyen minőségű volt a beszélgetés. Nem számított, hogy a vezető nem volt egy coaching géniusz és nem kellett briliánsnak lennie a beszélgetésnek. Ami számított, hogy az interakció megtörtént. És rendszeresen történt. Úgy tűnik, ebben az esetben a frekvencia többet számít, mint a minőség. Nem akarom azt mondani, hogy a szar beszélgetés az etalon, de nam baj, ha nem sikerül, a következő héten újra próbálhatjátok.

Amikor vezetőkkel beszélgetek erről, az egyik leggyakoribb kifogás, hogy erre a plusz feladatra nincs idejük. Hát ez nagy baj, mert tulajdonképpen ez a vezetés. Éppen így segíthetik az egyént abban, hogy az erősségeit minden héten kamatoztassa a munkában, egész évben. Ez a vezetők feladata. Ha ez uncsi, talán ideje újra átgondolni, miért is adtuk vezetésre a fejünket. Ez a feladat sajnos nem választható, nem opcionális.

Egyszer az egyik coaching során azt mondta a vezető, hogy neki 14 embere van, egyszerűen nincs ideje ennyivel törődni.

– Mennyire van időd? – kérdeztem.

– 8-ra. – válaszolta.

– Akkor nem 14, hanem 8 fős csapatod van. – mondtam. 8-at vezetsz, hattal pedig hagyod, hogy a munka csak úgy, megtörténjen…

Ha úgy érzed, hogy túl sok emberrel kellene foglalkozni, akkor valószínűleg túl sok embered van. Szeretném egyértelművé tenni, hogy a beszélgetés célja nem az, hogy hetente ellenőrizzük a kollégákat, hogy dolgoznak-e. Ebben valóban nincs semmi felemelő. Sokkal inkább szól a figyelemről, amit biztosítunk számukra. Minél többet beszélgetünk velük, annál produktívabbak és együttműködőbbek lesznek.

Nem az a kérdés, hogy hány embert tudunk kontrollálni, ellenőrizni, hanem az, hogy hány emberre tudunk figyelmet fordítani minden héten. Sajnos nincs olyan riport-rendszer, mely segíthet elkerülni ezt a feladatot. Az adatok is azt mutatják, hogy ha javítani szeretnénk a munkavállalók elköteleződésén vagy épp az ügyfelek elégedettségén, akkor ez a legegyszerűbb mód. Ha az lesz a sztenderd vezetői viselkedés, hogy fontos számodra az “én” a csapatban, szerethetővé teheted a munkát és joggal reménykedhetsz a pozitív változásban, eredményekben.

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Cservenyák Tamás Az emberi lények tanítása című, legújabb e-könyvét!

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Dobay Róbert Mégis, mire számítottál?című ekönyvét!Mene

More blog posts:

itt a piros játék

Eredményes vállalati tanulás és képzés: ne hagyd, hogy átverjenek!

Szeretek újraolvasni, vagy más formában ismét feldolgozni értékes tartalmakat. Három évvel ezelőtt Barbara Oakley és Terrence Sejnowski professzorok Learning How to Learn nevezetű, idegtudomány-alapú MOOC kurzusa inspirált arra, hogy megírjam ötödik, ingyenesen letölthető e-könyvemet Az emberi lények tanítása címmel. Pár hónapja belebotlottam könyv formában is az Oakley-Sejnowski forrásba, ráadásul magyarra fordítva, és mint kiderült, diákokat megcélozva, rájuk szabott nyelvezettel (A tanulás tanulása). Két nap alatt, emlékeztető gyanánt beporszívóztam, és erről jutott eszembe, hogy írhatnék egy rövid, kifejezetten napjaink felnőttképzésére kihegyezett összefoglaló cikket arról, hogy minek nem kéne bedőlnie a cégvezetőknek és a HR-eseknek, amikor a munkatársak fejlesztésében gondolkodnak. Már ha számít, amit tudunk az agy működéséről.

Read more »
wise owl

Harcolj úgy, mintha igazad lenne, hallgass úgy, mintha tévednél

Több kutatás jutott arra a következtetésre, hogy a pszichológiai biztonság érzete fontos összetevő egy ütőképes csapat életében. Kb. úgy lehetne leírni, hogy a vezető olyan környezetet teremt, melyben a csapattagok magabiztosan vállalhatják fel a véleményüket vagy végezhetik a munkát; anélkül, hogy tartaniuk kellene attól, hogy valaki ellenük fordítja, ha tévednek vagy büntetést kapnak, ha tévednek. A pszichológiai biztonság érzete lehetővé teszi, hogy bátran és nyíltan megkérdőjelezzük a hiedelmeket, véleményeket vagy épp azokat a módszereket, ahogyan a dolgokat csináljuk.
Ha fontosak számunkra ezek a dolgok, akkor érdemes megtanulni ügyesen egyensúlyozni a magabiztosság és a kétkedés között. Tapasztalatom szerint, egy egészséges mennyiségű kételkedés magunkban megóvhat bennünket attól, hogy arrogáns seggfejek legyünk. Vagy ahogyan egy ősi japán közmondás tartja: kevésbé vagyunk idegesítők, ha befogjuk a pofánkat. 🙂

Read more »
vízilabda

Ha még a világ legjobbjai is feszt botladoznak, mi másra számítanánk mi?

Életünk során mélyen bevésődnek a fejünkbe azok a történetek, melyek során a szegénylegény nekivág az útnak, kiállja a három próbát, aztán elnyeri méltó jutalmát. Azt várjuk tehát, hogy a sikerek lineárisak: nyomjuk, nyomjuk, aztán egyszer csak beköszönt, már akinek összejön. A többiek meg kénytelenek beérni a kudarccal. A valóság azonban ennél lényegesen összetettebb, sokkal kiszámíthatatlanabb hullámvasút. Mégis tartja magát a meggyőződés, hogy elindulsz egy úton, aztán hamar kiderül, hogy vagy a sikeresek vagy a lúzerek táborát szaporítod.

Read more »