Nem menekülhetsz el az életfeladatod elől

Olyan jó lenne úgy kezdeni, hogy világ életemben tanár szerettem volna lenni. De eszemben se volt, több okból. Először is, az iskolában végigunatkozott tizenöt év során tanáraim 95%-ától egyáltalán nem vágytam tanulni, így ez a pálya végképp nem vonzott. Másrészt szüleim, akik elkötelezett, szigorú, de mégis kedvelt közép- és főiskolai tanárok voltak, egyetlen szakmától intettek óva, a sajátjuktól. Harmadrészt, nem szerettem volna én is úgy élni, hogy számolgatni kelljen a mindennapi kiadásokat, vagy hogy tizenöt évente vehessek egy új autót, karrierem során mindösszesen kettőt.

Végül mégis tanárképzőt végeztem (egy kivételesen inspiráló angol nyelvtanár, Bóta Sándor hatására), tanításmódszertani témában írtam a szakdolgozatomat, és huszonöt éve gyakorlatilag folyamatosan része az életemnek, hogy tanítok valahogy valakinek valamit.

Mindent megtettem annak érdekében is, hogy végzettségem ellenére senkinek se jusson eszébe, hogy tanárnak tituláljon. Fejvadász irodában dolgoztam kutatóként és kutatási menedzserként, majd munkatársammal tanácsadó céget alapítottunk, trénerképzőre jártam, és hát két évtizede vagyok vállalkozó. Az utóbbi öt évben pedig mobil applikáció(ka)t fejlesztettünk kollégáimmal és külső partnereinkkel, hazai és nemzetközi vállalati felhasználásra. Hiába viseltem azonban eleinte az üzletemberek öltönyét, később kicsit lazítva a stíluson a business casual gúnyát, sose éreztem magam igazán otthonosan se a bizniszlájk viseletben, se az üzletépítés feladataiban, se a szakmai networking-ben. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen jól mentek ezek, és szép eredményeket tudtunk bennük felmutatni.

Akkor voltam elememben, amikor olyan rövid vagy hosszabb ismeretterjesztő szövegeket írtam, amiből mások tudtak tanulni, legyenek ezek cikkek, e-könyvek vagy mobil mikrotanulási tartalmak. Vagy akkor, amikor személyes fejlesztő folyamatokban láttam, miként esik le a résztvevőknél a tantusz, milyen cselekvésekre szánják el magukat, és hogyan örülnek a tudás gyakorlatba ültetése során elért eredményeiknek. Jó sokszor megélhettem ezt az elmúlt évtizedben a megbízó cégeknél, és az utóbbi néhány évben a munkatársaimnál is. Rá kellett jönnöm, hogy nem üzletember vagyok, hanem tanárbácsi, bármennyire is menekültem a megnevezés elől.

Lassan kezdem is megérteni, milyen a jó tanár, talán egyszer majd a sok bátorító pozitív visszajelzést is elhiszem, amiket jellemzően csak tisztelettel megköszönök és zsebre vágok. A jó tanár nem oktató, aki leadja, vagy inkább ráfossa az “anyagot” a passzív hallgatóságra. Nem a tutit megmondó tanácsadó. Nem is coach, aki abban bízik, hogy mindenre megvan a válasz az ügyfele fejében. Nem is vezető, aki célokat tűz ki a tanítvány helyett, és azok teljesítését bevasalja. Hanem az, aki ezekből egy megfelelő mixet képes összehozni a tanítványai számára.

Hiányzó tudás és tapasztalat esetén a leghatékonyabb módszer az ismeretátadás, de ezt emészthető kimértetekben és ütemezéssel kell adagolni. Alkalmasint, gyakorlat híján jól jön a bölcs tanács. Ha megvan a másikban a megoldás potenciálja, akkor elég csak meghallgatni, esetleg kérdésekkel terelgetni az illetőt. Igenis fel kell tenni a lécet, hogy legyen mit átugrani, ráadásul a léc magasságát dinamikusan és okosan kell állítgatni. A tanárnak meg kell adnia a visszajelzést is, ami nem egy minősítő osztályzás, mert az szart se ér, hanem leíró jellegű szembesítés a leadott teljesítménnyel. És muszáj folyamatosan nyomon követni az előrehaladást, mert a gazda szeme hizlalja a jószágot. Egyszer elismerni kell, támogatni és biztatni, máskor pedig szóvá tenni a hozzáállásbeli hiányosságokat, az elmaradást a képességek szerinti teljesítéstől.

Már tudom, hogy nekem ez az életfeladatom, és egyre kevésbé akarom kihúzni magam alóla. Vajon a tiéd mi? Jön az ünnepi lecsendesedés rövidesen, eltöprenghetsz rajta.

More blog posts:

Lehetőségek és tévhitek az irodai környezet kialakításával kapcsolatban

Azt hiszem, azt nem sokan vitatják, hogy a fizikai környezetünk hatással van a hangulatunkra, közérzetünkre, sőt akár a motivációnkra is. Ha nap mint nap deprimáló helyen kell huzamosabb ideig tartózkodnunk, akkor az kiszívja belőlünk az életkedvet. Nem véletlenül fotózkodnak az emberek mindenféle számukra kellemes helyeken, legyen az hegytető, tengerpart, csodás kilátással rendelkező irodai tárgyaló, vagy bármi szokatlan lokáció, és osztják meg ezeket a képeket országgal-világgal (bár ennek más okai is vannak).

Read more »

De jó lett volna gyerekként megtanulni!

Belefutottam a Big Life Journal 5-11 éves gyerekeknek szóló színezős munkafüzetébe, ami a Growth Mindset magocskáit próbálja elültetni ifjú olvasói fejében. Azt tapasztalom a mindennapokban, hogy felnőttként is messze túl sokat foglalkoznak az emberek olyan dolgokkal, amire nincs ráhatásuk, és egyáltalán nem eleget olyanokkal, amiket a saját vagy mások érdekében módjukban állna megtenni. Hogy mit tanít az 50 oldalas könyvecske egyik lapja erről?

Read more »

Hogyan vált elérhetővé 5 év legjobb teljesítménye, komfortzónán belül?

Már egy korábbi bejegyzésben ekéztem azt az általánosító baromságot féligazságot, hogy alapvetően a komfortzónán kívül érhető el komolyabb teljesítmény, ott lenne elsősorban a tanulás zónája, ad absurdum ott várnának ránk a csodák. Természetesen nem állítom, hogy mondjuk a versenysportban ne lenne létjogosultsága az edzésprogramba tudatosan és rendszeresen beletervezett határon túli megfeszítéseknek, de az emberek 99 százaléka irgalmatlan messze van a versenyzők céljaitól, terhelésétől és életmódjától.

Read more »