Végül mégis tanárképzőt végeztem (egy kivételesen inspiráló angol nyelvtanár, Bóta Sándor hatására), tanításmódszertani témában írtam a szakdolgozatomat, és huszonöt éve gyakorlatilag folyamatosan része az életemnek, hogy tanítok valahogy valakinek valamit.
Mindent megtettem annak érdekében is, hogy végzettségem ellenére senkinek se jusson eszébe, hogy tanárnak tituláljon. Fejvadász irodában dolgoztam kutatóként és kutatási menedzserként, majd munkatársammal tanácsadó céget alapítottunk, trénerképzőre jártam, és hát két évtizede vagyok vállalkozó. Az utóbbi öt évben pedig mobil applikáció(ka)t fejlesztettünk kollégáimmal és külső partnereinkkel, hazai és nemzetközi vállalati felhasználásra. Hiába viseltem azonban eleinte az üzletemberek öltönyét, később kicsit lazítva a stíluson a business casual gúnyát, sose éreztem magam igazán otthonosan se a bizniszlájk viseletben, se az üzletépítés feladataiban, se a szakmai networking-ben. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen jól mentek ezek, és szép eredményeket tudtunk bennük felmutatni.
Akkor voltam elememben, amikor olyan rövid vagy hosszabb ismeretterjesztő szövegeket írtam, amiből mások tudtak tanulni, legyenek ezek cikkek, e-könyvek vagy mobil mikrotanulási tartalmak. Vagy akkor, amikor személyes fejlesztő folyamatokban láttam, miként esik le a résztvevőknél a tantusz, milyen cselekvésekre szánják el magukat, és hogyan örülnek a tudás gyakorlatba ültetése során elért eredményeiknek. Jó sokszor megélhettem ezt az elmúlt évtizedben a megbízó cégeknél, és az utóbbi néhány évben a munkatársaimnál is. Rá kellett jönnöm, hogy nem üzletember vagyok, hanem tanárbácsi, bármennyire is menekültem a megnevezés elől.
Lassan kezdem is megérteni, milyen a jó tanár, talán egyszer majd a sok bátorító pozitív visszajelzést is elhiszem, amiket jellemzően csak tisztelettel megköszönök és zsebre vágok. A jó tanár nem oktató, aki leadja, vagy inkább ráfossa az “anyagot” a passzív hallgatóságra. Nem a tutit megmondó tanácsadó. Nem is coach, aki abban bízik, hogy mindenre megvan a válasz az ügyfele fejében. Nem is vezető, aki célokat tűz ki a tanítvány helyett, és azok teljesítését bevasalja. Hanem az, aki ezekből egy megfelelő mixet képes összehozni a tanítványai számára.
Hiányzó tudás és tapasztalat esetén a leghatékonyabb módszer az ismeretátadás, de ezt emészthető kimértetekben és ütemezéssel kell adagolni. Alkalmasint, gyakorlat híján jól jön a bölcs tanács. Ha megvan a másikban a megoldás potenciálja, akkor elég csak meghallgatni, esetleg kérdésekkel terelgetni az illetőt. Igenis fel kell tenni a lécet, hogy legyen mit átugrani, ráadásul a léc magasságát dinamikusan és okosan kell állítgatni. A tanárnak meg kell adnia a visszajelzést is, ami nem egy minősítő osztályzás, mert az szart se ér, hanem leíró jellegű szembesítés a leadott teljesítménnyel. És muszáj folyamatosan nyomon követni az előrehaladást, mert a gazda szeme hizlalja a jószágot. Egyszer elismerni kell, támogatni és biztatni, máskor pedig szóvá tenni a hozzáállásbeli hiányosságokat, az elmaradást a képességek szerinti teljesítéstől.
Már tudom, hogy nekem ez az életfeladatom, és egyre kevésbé akarom kihúzni magam alóla. Vajon a tiéd mi? Jön az ünnepi lecsendesedés rövidesen, eltöprenghetsz rajta.
