Ne higgy az alkalmi oktatások ígéreteinek!

A 21. században sem tapasztalhatunk észrevehető változás azzal a meggyőződéssel kapcsolatban, hogy ha új tudásra vagy képességekre van szükség, akkor be kell utalni az embereket egy oktatásra, ahol majd jól megokosítják őket. Az észosztó figura a rendelkezésére álló tudomány minél nagyobb hányadával nyakon önti a hallgatóságát, majd pedig mindenki abban bízik, hogy a résztvevők a hallottak alapján varázsütésre megváltoztatják a gondolkodásmódjukat, hiedelemrendszerüket, viselkedésüket és szokásaikat, sőt, fejlődni fognak a képességeik. Aztán kerek szemekkel csodálkozik mindenki, hogy az ég világon semmi nem változik.

Az elmúlt hónapokban sokat tanulmányoztam a kapcsolódó szakirodalmat, különös tekintettel a tanulás neurobiológiai hátterére. A témát részletesen fogom taglalni rövidesen megjelenő új e-könyvemben, most csak annyit vennék belőle elő, hogy az idegpályák tartós megerősödéséhez inkább arra van szükség, hogy sokszor, rövidebb időtartamban foglalkozzunk a témával, és fokozatosan növekvő időeltolódással ismételjük/gyakoroljuk a tanultakat újra és újra.

A folyamatos otthon tartózkodás most nagyszerű lehetőségeket biztosít számomra a saját gyermekeim fejlődésének megfigyelésére, különféle témákban. Nagyjából egy hónap alatt jól látható előrelépéseket értem tetten három területen, amiket a kisfiammal szinte napi rendszerességgel végzünk együtt: a gitározás, a pingpong és az angol nyelv. Két éve tanul gitározni a suliban, zenetanártól, heti két alkalommal. Az akkordkísérettel ott nem foglalkoztak, de érdekelte a dolog. Ezért megtanítottam szép fokozatosan, 6-8 harmónia felhasználásával vagy tíz dal kíséretére, amiket furulyán el tudok játszani. Naponta átlagosan egy alkalommal, mondjuk negyedórát zenélünk. Egy hónap elég volt rá, hogy a nulláról eljusson oda, hogy egész jól váltogatja a tanult akkordokat. Pingpongot akkor játszunk, amikor az időjárás megengedi, mondjuk heti 4-5-ször, naponta egy-kétszer félórát. Március közepén még csak egyeneseket ütött, mára már viszonylag stabilan pörget és nyes, kifejezetten élvezetes vele játszani, pedig még csak tízéves. Az angolozást később kezdtük, mondjuk két hete, minden iskolanapon egy tanórányi időkeretben. Az óra felében ismételgetjük a korábban tanultakat, a másik felében mondjuk öt új szót tanítok neki, meg pár alkalmanként valami nyelvtanba ágyazzuk a szavakat. Elsőre nehezen jegyzi meg őket, de két-három nappal később már emlékszik a tanultakra. Saját maga is megfogalmazta, hogy legyenek olyan órák, amikor csak gyakorlunk, és nincs semmi újdonság. Mindegyik területen egyértelműen érződik, amikor már elfáradt a figyelésben, akkor lekerekítem és abbahagyjuk. Semmi értelme túltolni sem az egyes alkalmakkor feldolgozott mennyiséget, sem a rászánt időt, sem pedig a tempót. A motivációval sincs gond, mindig szívesen vállalkozik a következő gyakorlásra. Van egyébként még egy terület, amivel az utóbbi egy hónapban látványos sikert értünk el, ez pedig az önálló olvasás. Korábban legfeljebb néhány oldalt olvasott el egy könyvből, amit ő maga választott, aztán abbahagyta. Most minden tanítási napon az egyik “tanórája” könyvolvasás, és már 130 oldal felett jár. Természetesen ez is egy pozitív spirál: minél könnyebben megy, annál élvezetesebb, és minél több élményt ad a tevékenység, annál szívesebben fog neki.

Nem csak a gyerekeknél működik a “sok kicsi sokra megy” megközelítés. Néhány éve úgy tanultam meg a nulláról vagy 100 db népdalt elfurulyázni, hogy azokon a reggeleken rászántam egy fél órát, amikor otthonról dolgoztam. Az írást pedig azzal gyakoroltam tíz éven át, hogy heti egy vagy két blogbejegyzést készítettem, és ugyanennek a tevékenységnek a keretei között végeztem a szakmai továbbtanulásomat: a postokhoz vagy kétszáz szakkönyvet és jó pár száz cikket olvastam el.

Arra bíztatlak tehát, hogy amikor tanulásról van szó, akár a sajátodéról, akár valaki máséról, inkább a rendszerességet és a kisebb dózisokat válaszd, ne az egyszeri nagy nekilendülésektől, eseti oktatási alkalmaktól várd a csodát!

More blog posts:

Mi a gond a “megoldást hozz, ne a problémát” hozzáállással?

Gyakran hallom azt vezetőktől, hogy a beosztottaik a problémáikkal fárasztják őket, és nem vállalnak felelősséget abban, hogy megoldást találjanak a fennakadásokra. Egyrészről megértem őket, hogy szeretnék elkerülni a panaszkodás elburjánzását, másrészt viszont a “megoldást hozz hozzállás” félelmet kelthet a kollégákban: Mi van, ha nem jót mondok?, Mi van, ha inkompetensnek tűnök?, Mi van, ha nem tartanak felelősségteljesnek?, stb.

Read more »

A meglepetés jelentősége a szokások kialakításában

Sokszor, többféle nézőpontból is írtam már arról az elmúlt években, hogy a viselkedésváltozáshoz, ezen belül például a tudatosabb vezetői működéshez édeskevés az, ha csak az emberek fejét tágítjuk válogatott menedzsment okosságokkal. Először, több mint egy évtizede, a tapasztalati tanulási megközelítés alapján abból indultam ki, hogy a változáshoz rá kell venni a résztvevőt arra, hogy a számára épp releváns tudományt egyáltalán kipróbálja a napi vezetői munkában, segítenünk kell neki azokat a szituációkat azonosítani, ahol ez majd jusson eszébe, aztán közösen reflektálni a tapasztalatokról.

Read more »

Apró dolgok tesznek jobb vezetővé

Nemrég egyik ügyfelem megkért arra, hogy tartsak egy előadást a vezetőiknek valami olyasmi témában, hogy “jótanácsok ahhoz, hogy sikeres vezető legyél”. Készülés közben azon gondolkodtam, hogy tudok-e én jótanácsokat mondani. Érdekes módon mindeki valami tuti nagy mondást keres, amitől egyszerre megváltozik minden. – gondoltam. Végül arra jutottam, hogy nem igazán tudom megmondani, mi az a néhány dolog, amitől jó főnök lesz valaki.

Read more »