Mi teszi a kritikát és a tanácsot hiteltelenné?

Van egy kedvenc régi történetem, jó pár alkalommal hivatkoztam már rá a kollégáimmal folytatott beszélgetésekben, és most már ők is idézgetik, amikor a helyzetet jól leírja. Egy gyerekkori barátomtól származik, aki mellesleg sok éven át dolgozott vezetőként, nem túl szofisztikált munkakörnyezetben. De ez a sztori magánéleti, nem a melóhoz kapcsolódik.

Ez a cimborám egy lakótelepi lakásban élt családjával, amit falun élő, rendkívül dolgos, klasszikus kendős nagymamája segítségével vásároltak meg korábban. Nagyon szoros kapcsolatban voltak a mamával, gyakran látogatta, segített neki a ház körül és a kertjében. Mivel édesanyját sajnos hamar elvesztette, a mama töltött ki valamennyit az űrből számára. A szeretet mellett kettejük kommunikációját a direkt stílus jellemezte, egyik sem kertelt különösebben, nem volt túl PC. Történt egyszer, hogy a barátom nagyobb, kertes házra vágyott, ahogy bővült a család. El is kezdett keresgélni a kisváros környéki településeken. Ami megtetszett neki, megmutatta a mamának is, tekintve, hogy haszonélvezeti joga volt a lakótelepi lakásra, amit az új ingatlanra helyeztek volna át. A mama azonban meglehetősen húzta a száját minden szóba jövő háznál. A barátomnak az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a számára legvonzóbb épület esetében a mama a fürdőszoba kivitelét és állapotát kezdte el kritizálni. Erre az unoka dühösen felhorkant: “MAMA, TE MONDOD, AMIKOR VÖDÖRBE SZARSZ?????” (Gondolom arra hivatkozva, hogy télen, amikor a budiba kéne kimenni a kert végébe mínusz tíz fokban, akkor inkább ezt az alternatívát szokta választani.)

Szóval a kritikát és a tanácsokat egyaránt hiteltelenné teszi, ha a forrása “vödörbe szarik”, mint például

  • vezetőfejlesztés gyanánt divatos újdonságokkal javasolja szórakoztatni a menedzsment tagokat, amikor azok még az alap dolgokat se csinálják rendesen, így 50%-os a fluktuáció
  • megmondja a tutit egy képzéssel kapcsolatban, amikor arra se képes, hogy azokat úgy megszervezze, hogy a résztvevők tudják hol lesz megtartva, ne legyen se ötven se tizenöt fok a teremben, vagy mondjuk akadjon a flipchartra papír
  • az egyórás megbeszélésből negyvenöt percet késik, nem is szól a résztvevőknek, hogy valami közbejött, majd utána “minőségbiztosítási” témában foglal állást, ítélkezik, tesz javaslatot
  • beosztottait fikázza változatos területeken, miközben a saját vezetői munkáját semmivel sem végzi igényesebben, mint a csapattagjai az övéket
  • a fizikai dolgozóktól elvárja a szigorú szünetrend betartását, de ő maga félóránként bukkan fel a dohányzóban
  • “teal” szervezeti kultúráról meg agilitásról papolnak, de adott esetben személyesen ontják ki a belét annak a vezetőtársuknak, aki rálép a lábukra, pontosan megmutatva, melyik kultúrafejlettségi szinten áll a szervezetük jelenleg

És még hosszasan lehetne sorolni. A tetteink sokkal hangosabban kiabálnak, mint ahogy üvölteni tudjuk a szavainkat…

Ahogy a mondás tartja, mindenki jó valamire. Ha másra nem is, elrettentő példának. 🙂

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Cservenyák Tamás Egy szakajtó menedzsment haiku című, legújabb e-könyvét

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Dobay Róbert Mégis, mire számítottál?című ekönyvét!

More blog posts:

Polip a hálós szatyorban

Az egyik legnehezebb dolog saját magunkat megzabolázni, némi tudatosságot vinni a döntéseinkbe, tetteinkbe, szokásainkba. Nagyjából olyan, mintha a vacsorára frissen beszerzett polipot próbálnánk bepakolni a hálós cekkerünkbe: valamelyik csápja mindig kicsusszan a legközelebbi lyukon.

Read more »

Az alázatosság és szerénység jobb vezetővé tesz?

Az Indexen megjelent egyik cikk azt feszegeti, hogy:
“A kutatások eredményei a témában egyértelműek: a jó vezető alázatos és szerény. Ha ilyen embereket választanánk az országok, intézmények, szervezetek élére, akkor a világ jobb hely lenne.”
Nagyon jól hangzó, népszerű megközelítés és ha őszinte vagyok, nekem is szimpatikus. De sajnos a matematika jelentékeny károkat okoz a fenti megállapítás igazolásában.

Read more »