Mi mindent kaptam a TEDxEgertől?

Bár már sok éve nézegetek TED videókat, még csak most szombaton estem át a TED-tűzkeresztségen. Ez persze nem volt véletlen, valahogy eddig nem szántam rá magam, hogy egy egész délutánon keresztül előadásokat hallgassak, még akkor sem, ha több hazai rendezésű esemény szervezői és előadói között jó pár régi ismerősöm, kollégám is feltűnt már. Az előadásokkal ugyanis nem mondhatnám, hogy felhőtlen lenne a viszonyom. Életem során az előadásokon töltött nem kevés időm 95%-ában halálra untam magam.

Oktatási felhasználásukban egyáltalán nem hiszek, legalábbis úgy semmiképp, ahogy azt jellemzően alkalmazzák, de azt aláírom, hogy az előadások két dologra nagyszerű lehetőséget nyújtanak: a szórakoztatásra és a figyelemfelkeltésre. Mindkettőnek előfeltétele a kiváló minőség. Amikor azonban szeptemberben felbukkant előttem az első, szülővárosomban szervezendő TEDx reklámja, amit ráadásul abban a korábbi nevén Vörös Csillag moziban tartanak, ahol gyerekkoromban szájtátva néztem Bud Spencer és Terence Hill pofozkodásait, egyáltalán nem tudtam ellenállni a csábításnak, és őszintén szólva nem is akartam.

Hadd kezdjem azzal, hogy nagyszerűen szórakoztam. Ebben több minden közrejátszott. Egyrészt maga a formátum, ami szuper módon ki van találva, és amit három évtized alatt tökéletesre is sikerült csiszolni. Semmi szükség feltalálni újra a kereket minden konferencia alkalmával. Maximum 18 percig az a téma is érdekes, amihez egyáltalán nincs közöm, és ha végképp nem érdekelne, akkor is kibírnék ennyi időt. Ha pedig izgalmas, akkor igen gyorsan elröppen az a negyedóra. Négy ilyen előadásra egymás után még oda lehet figyelni, hiszen folyamatosan cserélődnek az előadók és a témák. Persze itt már a szerkesztőn is sok múlik. Másfél óránként muszáj egy kényelmes, szellős bio-break, egy kis evés-ivás, beszélgetés, friss levegő. Három ilyen blokk után úgy érzed, hogy még fogyasztanál belőle egy kicsit, de a csúcson kell abbahagyni, úgyhogy vége. A formátum mellett a jó szervezés, a témák/előadók kiválasztása, valamint a program ügyes felépítése is hozzájárult az elégedettségem kiváltásához. Profi szórakoztatás, látókör-szélesítés, elgondolkodtatás – ebben látom igazi erejét. Továbbra sem gondolom, hogy tanulás történik itt, és még igazán inspirálódásról se hiszem, hogy beszélhetnénk (bármennyire is ez a népszerű cél, ami miatt sokan jegyet vesznek rá), gondolkodásra viszont feltétlenül inspirált engem is, és valószínűleg sokakat a nézőtéren. Csodálkoznék rajta, ha túl sok ember egy ilyen programon való részvételtől változtatna a szokásain vagy a viselkedésén. Ahhoz szerintem az előadás nem ad elégséges muníciót. Az, hogy értem, még fényévekre van attól, hogy csinálom is. Nem tudom, hány TED videót láttam már, de túl sok konkrét cselekvés egyiket sem követte, legfeljebb az, hogy írtam róla egy blogbejegyzés.

Az egri rendezvényen 12 előadást hallgattunk meg. Azt mondanám, hogy ebből 10 olyan volt, ami kifejezetten lekötött és élveztem, több közülük katartikus élményt adott, de mind a 12 beszéd fő üzenete megszólított, még azoké is, amelyik annyira nem szippantott be. Ez pedig nagyszerű arány. Szokás szerint mindegyikről készült videofelvétel, ami néhány héten belül megtekinthető lesz. Álljon itt egy szubjektív élménybeszámoló, ami felkeltheti az érdeklődésedet egyik-másik megtekintése iránt.

Jó ötlet felütéssel indítani, ami ezen a rendezvényen is bevált: a Süsü című bábfilmből Torzonborz, a nagy király 21. századi reinkarnációja jelent meg baseball sapkában: az abasári állami általános iskola igazgatója, egyben elismert mátrai borász, Major Levente. Ilyen tanárról, igazgatóról, iskoláról álmodunk mi szülők, ahol a gyermekünk jó kezekben lenne. Amikor átvette a suli vezetését, a helyiek nagy része már nem oda íratta be a ballagó ovisait. Nem írt új pedagógiai programot, viszont szép fokozatosan elkezdtek változtatni a tanárok viselkedésén. Normává kezdték tenni azokat a dolgokat, amik miatt az alternatív iskolák a népszerűségüket köszönhetik. Például azt szeretnék, hogy a gyerekeknek az legyen az érzésük, hogy “itt jó lenni”. Számos ponton gyakorlatba ültetett alapelvük, hogy a gyerek gyerek maradhasson, a tanár pedig ember. Testületileg felhagytak a kiabálással. Az első órában beszélgetnek, meghallgatják a gyerekeket. Cserében a gyerekek is meghallgatják őket, és a második órától sokkal nagyobb együttműködés mellett folyik a tanítás. A tanárok a gyerekekkel egy asztalnál ebédelnek a menzán, az is egy “fizetett tanóra”. Többek között gördeszkát, biciklit vásárolnak a forrásokból, csupa olyan cuccot, amivel a gyerek szívesen foglalkozik, amitől nem érzi akkora tehernek, hogy az iskolában van egész nap. Szól ugyan a kicsengetés-becsengetés, de nem feltétlenül foglalkoznak vele. Rugalmasan alakítják a tanulást a csoportdinamikához. Amikor flow-ban van az osztály, lehet, hogy három órán át játszanak boltosat (=matematika), másfelől pedig az első-másodikok délután ledőlnek ebéd után a szőnyegre, ha kipurcantak. Pont az a cél, hogy ne legyen túl nagy kontraszt az ovi és a suli között. Már nincs gond a létszámmal Abasáron, kívülről nem is nagyon tudnak  másokat felvenni. De kivételt tesznek például az alig látó kislány, vagy az enyhén értelmi fogyatékos kisfiú esetében. Úgy gondolják ugyanis, hogy nagyon sokat tudnak tőlük tanulni a gyerekek.

Tóth Dániel már a rendszerváltás után Uránia mozivá keresztelt filmszínház gépészeként ténykedett, manuálisan kapcsolgatva minden elektronikát, amire a vetítésekhez szükség volt. Jött aztán a digitális átállás, számára pedig a főiskola és a bulizás komoly elszívó ereje. Úgyhogy szétszedte a több tízmilliós berendezést, megértette a működését, összeintegrálta a többi technikai eszközzel, és távolról irányíthatóvá tette. Dolgozott, pedig ott se volt. Amíg le nem bukott. Kirúgás helyett azonban a mozis cég megkereste, hogy hatszáz mozira valósítsa meg a távirányítást. Most pedig már közösen építik a zsebünkben lapuló mobiltelefonok összekapcsolási lehetőségeit a mozizás minden aspektusával, az ízlésünknek megfelelő filmajánlástól a pattogatott kukorica just-in-time kezünkbe nyomásáig.

Kiss Annamária állatorvostan-hallgató szembesített bennünket azzal a ténnyel, hogy milyen szoros összefüggés van az állat-és az emberbántalmazás között, nagyjából kétharmad az átfedés az elkövetők között. Egy kapcsolódó kutatás tanulságai szerint az emberölést elkövetők majdnem fele korábban állatokat is bántalmazott. Nem csak állatvédelmi szempontból nagy a tétje tehát annak, hogy az állatokkal rosszul bánó embertársaink orrára időben rákoppintsanak, hanem a saját biztonságunk is kockán forog. A bejelentések azonban nehézkesek, főleg, hogy fogalmunk sincs, kinek, mit és hogyan kéne kommunikálni. Most egy olyan, egyszerű bejelentő gyűjtőoldalt készítenek, ahol egy helyen lehet a társállatok és a haszonállatok ellen elkövetett embertelen cselekedeteket jelenteni, a rendszer pedig a megfelelő hatóságok felé továbbítja az információt. A bejelentés standardizált módon, kérdőívvel történik, ez segít az automatizálhatóságban.

Kognitív torzításainkról már lehetett olvasni a Tudatos Vezetés blogon. Sajnos, akár akaratlanul és tudattalanul is számos előítélet alapján döntünk, ítélkezünk. Arról viszont gyanúm szerint kevesen hallottak (én sem), hogy nyelvi előítéletesség is létezik, méghozzá a különféle tájszólások, nyelvjárások beszélőit sújtva. Ráadásul nem csak a közember, hanem meglepő módon a szakértők körében is tetten érhető a jelenség. Dr. Jánk István nyelvész, egyetemi tanár kutatásában 500 magyar nyelv- és irodalomtanár vett részt, határon innen és túl. Két tanuló feleletét hallgatták meg felvételről, amit le kellett osztályozniuk. Az egyik gyerek felületesebben adta vissza a szófajokkal kapcsolatos tananyagot, de a magyar standard nyelvváltozatával beszélt. A másik gyerek felelete tartalmilag teljesebb és alaposabb volt, viszont palóc nyelvjárásban beszélt. A standard magyart beszélő gyerek teljesítményét számottevően jobbra osztályozták (több volt arányaiban az ötös és kevesebb a hármas érdemjegy), annak ellenére, hogy direkt az ő tudományát kalibrálták alacsonyabbra a kísérlet tervezői. De nem csak a felelet értékelésében találták jobbnak a tájszólás nélkül beszélő gyereket: azt feltételezték, hogy jobb magaviseletű, értelmesebb és szorgalmasabb. Nem volt különbség a férfi és a női tanárok, a fiatalok és az idősebbek, és a határon inneni és túli pedagógusok között. Hasonló arányban beleszaladtak a nyelvi diszkriminációba. Pedig nem kis meló az anyanyelv-változatunkat levetkőzni, enélkül pedig a tehetséges gyerekek hátrányba kerülnek. Ez viszont nem csak az egyéneknek, hanem a társadalomnak is nagy veszteség.

Ipacs Géza grafikus meglehetősen filozofikus, és a mondandó megértéséhez éber figyelmet igénylő előadásában először egy bizarr, kitalált történetet mesélt arról, hogy egy másfél évtizeddel ezelőtti reggelen hogyan vitte el egy nagy fekete autó, és került az öt új magyar űrhajós közé. Azt feszegette, hogy a hitelesnek tűnő kommunikátorok mi minden szarral etetnek meg bennünket, alternatív valóságbuborékokat vonva körénk. Ahogy viszont egyre jobban felismerjük a manipulációt, növekvő távolságtartásunkkal az elidegenedés felé masírozunk. Valószínűleg nem tudtam pontosan visszaadni az üzenetet, de mindenesetre elég rossz érzést keltett bennem az a disztópia, ami felé konvergálunk, és amit az előadó vélhetően elég pontosan érzékel.

Himer Csilla, aki ügyes kék óceán stratégiával kategóriát teremtve az ország egyetlen pénzpedagógusának nevezi magát, arra mutatott rá, hogy sajnos az ősember ösztönösségével bánik az emberek többsége a pénzzel, ahogy az elejtett vad után három napig telezabálta magát, aztán jöttek újra a szűkösség napjai. A ma felnőttjei ugyebár nem csak az összes pénzüket szórják el, hanem hitel formájában a más pénzét is. De honnan tanulnának meg a gyerekeink tudatosan bánni a pénzzel, ha például az iskolában erre vonatkozó segítséget nem kapnak? Hogyan alakíthatnak ki számukra előnyös szokásokat? Hát tőlünk szülőktől, egyrészt példamutatással, másrészt a pénzzel kapcsolatos döntéseink megmagyarázásával az életkoruknak megfelelő mélységben és stílusban, harmadrészt pedig az ugyancsak életkorra szabott zsebpénz-rendszerrel, ami a tapasztalati tanulást segíti elő. Attól lesznek tehát tudatosabbak és ügyesebbek a pénzzel bánásban a gyerekeink, ha mi magunk is tudatosabban közelítünk a kérdéshez.

Gulyás László, az egri zeneiskola igazgatója, munkatársaival együtt nem akart beletörődni abba, hogy a tanítványok a zenesuli harmadik-negyedik évében, amikor már nem csak a szülők és az elfogult nagymama számára számára élvezhető muzsikálásra képesek, drasztikusan megemelkedett arányban adják fel a zenetanulás. Tapasztalataik alapján az egyik nagy mumus a szolfézs óra, amiből pont annyi alkalom van hetente, mint amennyi a hangszeres foglalkozásból. Arra gondoltak, hogy a gyerekeket olyan módon kéne megpróbálni megfogni, amire egyébként is nyitottak, ez pedig a technológia. Sajnos azonban nem találtak olyan app-ot, ami tantermi környezetben és magyar nyelven is használható lett volna. Aztán mégis ráleltek egy elfogadhatóra, amit bár Londonban fejlesztettek, kiderült, hogy egy magyar szakember. Együttműködésük eredményeként megszületett az álmaikban elképzelt eszköz, a gyerekek pedig az első időszak tapasztalatai alapján igen jól reagálnak a kezdeményezésre.

Bak Zsuzsanna, egri születésű író és filmes szakember több szempontból is meglehetősen ütős előadása zárta a második felvonást. Stílszerűen a tipikus amerikai közönségfilm forgatókönyvsémáját követve mesélte el nekünk, hogy jutott el az egri 12-es buszon a színházhoz rendszeresen utazó kiskamasztól a 2018-as montreali filmfesztiválig, ahol forgatókönyvíróként az első nagyjátékfilmje a Curtiz elnyerte a fődíjat. Megállapította azt is, hogy sose lesz olyan jó forgatókönyvíró, mint az élet, és ezt a tézist helyben be is bizonyította, bár ennek végképp nem tudtunk örülni. Nem spoilerezek, a történet utolsó fordulatait majd videón megnézheti, aki akarja. Egyúttal azt is igazolta, hogy mégis van olyan jó forgatókönyvíró, hiszen beletette a sztoriba. Reméljük, még sok új epizódot láthatunk a történetéből.

Nick Tayler Angliából költözött Egerbe több mint harminc éve, és szenvedélyesen érdekli a történelem. Magyar nyelvű előadásából sok mindent megtudhattam, amiről egriként fogalmam se volt. Legfőképpen azt, hogy mennyire európai a szülővárosom. Felettébb izgalmas, de kevesek által ismert történelmi tény, hogy a liege-i püspökségi kapcsolatnak köszönhetően az államalapítástól a török időkig eltelt ötszáz évben Eger nagyrészt egy vallon kolónia leszármazottainak otthona volt, beleértve a környékbeli -tályára végződő nevű falvakat, vagy Noszvajt. A már akkor fejlett szőlő- és borkultúrával rendelkező vallonok alapozták meg az egri szőlész és borász hagyományokat. Aztán jött százötven év oszmán időszaka, a fürdőkultúrát és néhány építészeti emléket örökül hagyva. Eztán, a megkeresztelkedett törökök (!) mellett számos európai ország népének képviselői jelentek meg Egerben, többek között német ajkúak, vagy épp a rácok (szerbek). A barokk városképet pedig az általunk magyarított néven ismert, de egyébként különféle európai városokban született művészek és építészek alakították ki (pl. cseh, osztrák).

Dr. Kusper Judit, irodalmár, egyetemi intézetigazgató mesét mondott és irodalmi/filmművészeti példákat hozott nekünk, hogy bemutassa a hétféle női archetípust. Nagy problémának látja, hogy az iskolai kötelező irodalomban elvétve találunk sikeresen záródó történeteket női főszereplőkkel. Ráadásul egyes közismert mesék el is torzultak eredeti szövegükhöz képest, alárendelt szerepbe terelve a női főszereplőket. Lányainknak viszont nagy szüksége lenne olyan történetekre, amelyek segítségével rátalálhatnának a hét archetípus segítségével a saját útjukra, ami nekik való. Keressünk, olvassunk nekik, és olvastassunk velük ilyen sztorikat, mert vannak azért rá példák, még ha nem is az iskolai tananyagokban. De nem csak könyvek, hanem népszerű filmek is léteznek női hősökkel, akiknek a testhez álló példáját követhetik a lányok, ezáltal boldogabbak lehetnek, és magukat sikeresebbnek érezhetik. Valaki a vezérigazgatói pozícióban, valaki súlyemelőként, valaki pedig családanyaként, de ezt már én teszem hozzá.

A program utolsó két előadása, kiváló időzítéssel, megfelelően lezúzta a hallgatóságot, beverte a nap végi szögeket a deszkába. Rázsi András meteorológus, fizikatanár, nem mellesleg a “Bandi a hegyen” című korábbi TV Paprika főzőműsor szakácsa az éghajlatváltozással kapcsolatos mítoszokat bombázta szanaszét. Miután elmagyarázta, pontosan mi történik és mi nem, rátért a cselekvésre buzdításra. Amit én levettem az egészből: az éghajlat változik, ez tény, tudományosan bizonyított. Lehet, hogy nem hiszünk a gravitációban, de attól még nem tanulunk meg repülni. Nem arról van szó, hogy régebben nem volt példa szélsőséges időjárásra, hanem arról, hogy azok gyakorisága nőtt meg. Nem Armageddon várható, hanem rengeteg szívás olyanokból, mint a megemelkedett tengerszint, vagy a melegebb telek. Akit érdekelnek a részletek, nézze meg a videót! És ez nem az unokáink gondja lesz, hanem már a miénk. Tehát cselekedni kell, ráadásul most. Ma. Holnap. Minden nap. Ami borzasztóan tetszett András javaslataiban, hogy az éghajlat-tudatosabb életvitel nem kíván tőlünk vállalhatatlan áldozatokat és spártai önmegtartóztatást. Már azzal is sokat tudunk javítani a helyzeten, ha apró lépéseket teszünk több témában. Például spórolunk az energiával. Mondjuk nem nyomjuk a gázt ész nélkül piros lámpától piros lámpáig. Ezzel vagy 20% üzemanyag megtakarítható. Amúgy azt is tapasztalom, hogy ha 130-140 közt megyek az autópályán, az hasonlóan kevesebb átlagfogyasztást eredményez, mintha 150-160 közt tenném, nem beszélve a nagyobb veszélyről, mások életének kockára tételéről, és a sokkal gyorsabb fáradásról. De az autós példa mellett nyílván számos más hasonló lehetőség van az ésszerű, nem fájdalmas spórolásra. A heti egyszeri vega nap tartása is majdnem 15% csökkentést jelent az egyébként jelentős CO2 kibocsátó hústermeléssel összefüggésben. Igyekezzünk a lehető legkevesebb szemetet venni. Erre jó példa a sokszor használható bevásárlószatyor alkalmazása, vagy a kis átlátszó műanyag zacsik hanyagolása, de a PET palackos ásványvízről való leszokás is. Mi például több mint tíz éve, pont ebből az okból kifolyólag engedtük el a palackos vizet, mondjuk 95%-kal csökkentve a korábbi vásárlást. Aztán persze ha már vettünk szemetet, akkor szelektíven gyűjtsük. A viselkedéstudományból tudjuk, mennyire jól tudnak bennünket manipulálni az impulse vásárlásra és az akciók igénybevételére. A bevásárlólista például nagyon sokat segíthet abban, hogy ne csábuljunk el minden soron ötször. Sok kis lépés sok ember részéről, erre van szükség, nem a felfelé mutogatásra, meg a tudományos tények kényelmi okokból történő kétségbe vonására.

No, a végén jött Litkai Gergely, aki arról mesélt nekünk, hogy a már több mint 15 éves, felettébb sikeres Dumaszínház milyen értékeknek köszönhetően érte el a mai népszerűségi szintjét, onnan indulva, hogy 2003-ban még a műfaj is ismeretlen volt hazánkban, és nem sokan voltak rá kíváncsiak. Nulladik lépésként Gergely személyesen megnézett konkrétan 3 ezer humoristát, és ebből párolódott le az a 20-30, akik most a törzsgárdát képezik, és akiknek az arcát már ismeri a közönség. A hat érték közül, nem meglepő módon, az első a humorérzék volt, nyílván ebből nem volt elég a társulatból kimaradt 99% aspiránsnak. Sose hallottam még a humor definícióját, de most igen: jóindulatú normasértés. Értjük, hogy minek kéne lennie, és azt is, ami ehhez a normához nem passzol, azaz vicces. Mások becsmérlése azonban nem jóindulatú. Ők igyekeznek azt a humort képviselni, ami az. A második tétel az őszinteség. Aki kiáll, és mesél az életéről, ballépéseiről, még ha ki is színezi azokat, tulajdonképp letolja a gatyáját a színpadon vadidegenek előtt (Ez az én költői képem, nem a Litkai mondta így. Az biztos jobb volt, csak nem emlékszem rá.). Az őszinte kitárulkozás, az önirónia vicces. A harmadik, hogy függetlennek maradtak: politikailag, anyagilag (hogy nemet mondhassanak az olyan fellépésekre, amikre nemet kell mondaniuk), és persze szellemileg. A következő a nyitottság: a világ kinyílt, lehetőség van széles körű tájékozottságra, és a szakma külföldi nagyjainak tanulmányozására is. Jönnek nemzetközi vendégek, tartanak workshopokat, folyamatosan tanulnak. Az ötödik érték a bátorság. Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni, enélkül nincs kockáztatás, nincs nagyobb léptékű előreugrás, és persze humor se. Az utolsó pedig az empátia a közösség felé, hogy képesek legyenek mások bőrébe bújni. Zárógondolatként megjegyezte, hogy ezek az értékek nem csak stand-up humoristaként, hanem emberként is hasznosak tudnak lenni.

Huhh, azért ehhez nagy levegőt kellett vennem, hogy tegnapról összeszedjem, de hasonlóan örömömet leltem benne, mint magában a programban. Bár ez volt az első TED esemény, amin részt vettem, minden bizonnyal nem az utolsó. Szívből gratulálok a szervezőknek a munkához és az értékteremtéshez, az előadóknak pedig hálás vagyok, hogy betekintést engedtek az életükbe, munkájukba, nehézségeikbe, botlásaikba, eredményeikbe, de legfőképpen a gondolkodásmódjukba.

More blog posts:

A puhány megmondóember antagonisztikus ellentét?

A legtöbb vezetőt akkor tekintik kompetensnek, ha képesek megoldani problémákat, ki tudják találni, hogy mit kellene tenni egy adott helyzetben vagy épp össze tudják szedni, hogy egy feladat elvégzéséhez milyen támogatásra van szükségük. A sikereikhez hozzájárul az is, hogy ügyesen érvelnek vagy vitatkoznak olykor, így gyakorolva hatást a kollégáikra. Mondhatnánk úgy is, hogy a vállalatok vezetői ideálja egy „határozott faszagyerek”.

Read more »

A kreativitás szokásáról pár gondolat

Több helyen olvastam már arról, hogy a kreativitás tulajdonképpen szokás, nem egy különleges, veleszületett tehetség megnyilvánulása néhány kiváltságos ember esetében. Mindannyian lehetünk kreatívak, amikor kitalálunk valamit, és azt meg is valósítjuk. A fiam például kapott egy pirográfot (ha esetleg valaki nem tudná, mint ahogy én se hallottam még róla egészen a közelmúltig, ez egy olyan eszköz, amivel fába lehet égetni különféle mintákat, feliratokat, tehát egy írószerszám), a téli szünetben rendszeresen kiment a kertbe, fűrészelt magának egy deszkadarabot, aztán arra rajzolgatott, írogatott.

Read more »

Az akaraterő csapdája

Amikor látunk másokat megvalósítani a vágyaikat, elérni a céljaikat gyakran csodáljuk a karakterüket, elszántságukat, amivel megáldotta őket a sors. Azt gondolhatjuk, hogy ha valamit igazán eltökélten akarunk, akkor az sikerülni fog. Sajnos azonban túlságosan leegyszerűsítjük a változtatások természetét, amikor azt a tanulságot vonjuk le, hogy pusztán az akaraterőn múlik, hogy elérjük-e a kitűzött célt.

Read more »