Jó ötlet-e nyakló nélkül képezni a kócsokat?

Mielőtt még bárki infarktust kapna, szeretném rögtön itt az elején leszögezni, hogy egyfelől nagyon jó ötlet, másfelől kevésbé. Mint ahogy sok minden más is az életben, aminek van némi komplexitása, bizonyos szempontból kifejezetten előnyös, míg eltérő perspektívából tekintve rá már kicsit színesebb a kép. De mielőtt válaszolnék a saját magam által feltett kérdésre, hadd helyezzem a dolgot kontextusba, hogy miért veszem a bátorságot a témába foganatosított beleugatásnak.

A magam részéről 2009 óta számlázok coaching megnevezéssel szolgáltatást, bár ahogy akkortájt rájöttem, mi már valami ilyesmit csináltunk az azt megelőző évtizedben is, kb. 1999-től. Bár akkori kolléganőm, Andrea lehet, hogy ezt részben vitatni fogja, ha elolvassa a cikket :-), meglátásom szerint tulajdonképpen karriercoachingot csináltunk főállásban, bár abban az időben mi ezt még nem így neveztük (vállalati megbízásból végzett Career Consulting, Career Transition Services, Outplacement stb.).

A tevékenység a gyakorlatban ötvözte az egyéni coachingot, a tanácsadást, valamint esetenként a tréninget is. Ugyanis az ügyfeleknek szükségük volt a munkaerőpiac aktuális működésével kapcsolatos információkra, az álláskereséshez vagy a vállalkozásindításhoz elengedhetetlen új vagy részben új tudásra, valamint coaching támogatásra annak érdekében, hogy feldolgozzák a munkahely elvesztésének sokkhatását, majd sikeresen abszolválják a számukra legmegfelelőbb következő karrierállomás megtalálását egészen a bértárgyalásig és a szerződés aláírásáig (sőt, ad absurdum az eredményes onboarding-ig).

Amikor az ICF-be (International Coach Federation, illetve ma már International Coaching Federation, ami a világon a legnagyobb tagszámú szakmai szervezet ebben a témában) beléptem emlékeim szerint 2009 év végén, legfeljebb egy tucatnyi tagja volt a hazai tagozatnak. Természetesen ennél több coach ténykedett az országban. Egyrészt létezett más szervezet is, másrészt dolgoztak kollégák szervezeti tagság nélkül.

Magyarországon nem sok lehetőség volt akkor coach képzésen részt venni (de már akkor sem nulla), így a coachinggal “üzletszerűen” foglalkozó emberek két forrásból érkeztek leginkább:

  • külföldi coach képzéseken gyűjtötték be tudásukat,
  • korábbi, kapcsolódó tapasztalataik alapján végeztek efféle munkát, amit hazai vagy határainkon túli kollégáiktól sajátítottak el “on the job” jelleggel (trénerek, pszichológusok, szupervízorok, üzleti tanácsadók).

Így történhetett az, hogy olyanok kezdtek el a magyar coach képzésben aktívak lenni, akiknek nem feltétlenül coach “képzettségük” volt, hanem (akár több) évtizedes tapasztalatuk és gyakorlatuk. Bár jómagam sosem aspiráltam coach kiképzést tartani (leszámítva, hogy vezetőképzésekben folyamatosan tanítom a coaching szemléletet és módszereket), Dr. Tomka János ügyvezető igazgató úr nyomatékos felkérésére 🙂 elvállaltam, hogy néhány évfolyamon keresztül egy-két modul erejéig beszállok az egyik első hazai program KPMG-BME Akadémia Executive Coach és Mentor képzésének oktatói gárdájába (akkoriban a KPMG Akadémia még a Budapesti Műszaki Egyetemmel karöltve működött).
Amikor 2010 decemberében rábólintottam a megkeresésre, hogy csatlakozzak az ICF Magyar Tagozat elnökségéhez, az első kihívásunk az volt, hogy az ICF központ meg akarta szüntetni a kis létszámú tagozatokat, így fel kellett az aktuálisan már kb. 15-20 fős taglétszámot tornászni, ha nem akartuk lehúzni a rolót. Mivel ez nem volt vonzó jövőkép, belehúztunk a kollégákkal és gyorsan sikerült az 50+ főt elérni, és az eredeti célt túlteljesítve Charter Chapter minősítésig jutni. Innentől aztán gombamód szaporodtak a coach képzések is, tőlünk függetlenül, és amikor 2012 év végén átadtam az elnöki stafétabotot Segal Péter kollégának, már 126 fős volt a magyar tagozat létszáma, és létezett a Magyarországi Coach Szervezetek Szövetsége, ami talán 6-7 szakmai szervezetet tömörített akkor.
A szakmai közösségek azóta is élnek és virulnak, továbbá örömmel látom, hogy rengeteg társadalmi felelősségvállalási tevékenységet végeznek, folytatva és bővítve a kezdeteknél (MALÉV CSR Projekt) indított hagyományokat. Azóta más elfoglaltságaim miatt a szakmai közösség életében már nem veszek részt, utoljára 2014-ben vállaltam még el a választási bizottság elnöki feladatait. A saját munkámban pedig a coachingra mint kiváló eszközre és nem mint szakmára tekintek, és a coaching kalapácsával igyekszek nem minden helyzetet szögnek nézni. Ennyit a kapcsolódásomról, jöhetnek a válaszaim a felvetett kérdésekre!

Miért mondom azt, hogy jó ötlet nyakló nélkül képezni a coach-okat?

Azért, mert ezzel a coaching szemlélet, valamint az efféle vezetési, tanítási és viselkedési kultúra fejlődik az országban, amire irgalmatlan nagy szükség van, illetve lenne. A felülről megmondó, mindentudó, arrogáns vezetői attitűdről látjuk sajnos, hova vezet, milyen gazdasági, jóléti és jólléti következményei vannak. Bár én ahhoz nem fűzök vérmes reményeket, hogy rájuk hatni tudunk, előbb-utóbb ki fognak halni a picsába, mint a dinoszauruszok.
Addig is nekünk az a felelősségünk, hogy a felnövekvő generációkat megtanítsuk egy ettől eltérő szemléletre, annak ellenére, hogy mit látnak a közéletben, valamint ha nincs mákjuk, akkor az iskolában és a munkahelyen is. Szerencsére maguktól is inkább erre vevők, mint a kövület gondolkodású boomer kortársaimra, akikkel kapcsolatban szekunder szégyenérzetem van. Továbbá az elmúlt évtizedben a coach képzések nem voltak olcsók, ezért nagy arányban vállalatok engedhették meg azt maguknak, hogy az ott dolgozó vezetőket coach képzésekre befizessék. Így a sok coach képzés hozzájárult a hazai vezetési kultúra fejlesztéséhez, még ha kis mértékben is eddig sajnos. Szóval mehetnének még jó sokan coachingot tanulni a vezetői felelősséget vállaló honfitársaink közül. De egyetlen tanárnak és szülőnek nem ártana meg, ha coach-csá képezné magát.

Akkor mi az, ami nem jó ötlet ezzel kapcsolatban?

Hát azzal hitegetetni a coach képzéseket elvégző emberek (talán már) ezreit, hogy:

  • csupán coachingból meg lehet élni (még a legsikeresebb coach-ok is több lábon állnak, egy korábbi ICF globális kutatás alapján átlagosan 2.4 féle egyéb tevékenységet végeznek)
  • a coachingot könnyű jó pénzért eladni
  • a coaching tehát kényelmes, könnyű megélhetést biztosít
  • az ügyfelekkel kávézgatva hülyére keressük magunkat, a fennmaradó időben pedig kedvünkre jógázgatunk és rózsaszín ködben úszó családi idillben balanszírozzuk a vörklájfot

Ezzel szemben a valóság a következő:

  • Abszolút lehetséges komfortos megélhetést biztosítani az emberek fejlesztése, mint szolgáltatáshalmaz segítségével, de nem véletlen, hogy az ismert és tapasztalt coach kollégák jellemzően nem csupán coachingból hanem tanácsadásból, tréningekből, projektmunkából, cégépítésből, sőt sokan pont coach képzésből szerzik árbevételük számottevő részét.
  • Ezt a szintet elérni sok év kemény, kitartó munkájával lehet!
  • Az idő nagy része az első években elsősorban értékesítési és marketingmunkával telik, miközben az árbevétel lassan emelkedik (ezért jó ötlet, ha eleinte van más bevételi csatorna is a megélhetés finanszírozására).
  • Bár baromi jól hangzanak a magas coaching díjak, azért azt érdemes beleszámolni, hogy például én ha egy vidéki városba megyek vezetőt coacholni, akkor az nekem nem másfél óráig tart, hanem annak pont a háromszorosa megy el vele, tekintve, hogy oda-vissza kocsikázok (és az se lényegtelen szempont, hogy az értékesítésre és marketingre szánt időt is oda kell költségként allokálni minden eladott coaching alkalomra, ha reális képet akarunk kapni arról, hogy mennyit is lehet keresni a coachinggal).
  • Tény, hogy a szabadúszás több rugalmassággal jár (vagy legalábbis járt a COVID előtti, home-office mentes vállalati világban), de ennek ára a fluktuáló munkamennyiség és jövedelem (így mivel akkor kell dogozni, amikor van meló, nem biztos, hogy mindig sikerülni fog olyan ügyesen balanszírozni a magánéletet és a munkát).

Még egy szempontot megemlítenék: azzal, hogy coach-tömegtermelés folyik, nagyon megnehezítik a HR-esek számára az eligazodást, azaz megfelelő felkészültségű és releváns tapasztalatú coach szakemberek bevonását a vállalati vezetőfejlesztési folyamatokba. Amikor ez nem sikerül, nagy csalódásokat tudnak okozni, és ez a coaching mint tevékenység jó híre szempontjából felettébb előnytelen. Én ezért nem is titulálom magam coach-nak, pedig részben az vagyok, mert a vállalati vezetők és a megrendelők azért egyre többször elmosolyodnak, amikor az “egymillió kócs országának” újabb egyede jelenik meg színük előtt… Természetesen az eligazodást segítik a nemzetközi akkreditációs rendszerek, de abba most nem mennék bele, hogy azért ott is láttam már okosba’ összehozott minősítéseket. Szeretném hinni, hogy az inkább csak kivétel volt. (Mondjuk poénkodok én is itt az egymillió kóccsal, meg gúnyolódnak sokan e témában, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy számosságát tekintve nincs több grafikus vagy személyi edző az országban, és mindkettő pont ugyanúgy nagyon hasznos, mint a coach, és egyénfüggő, hogy mennyire végez jó munkát.)

Szóval az a konklúzióm, hogy köszönjük meg mindazok munkáját, akik a coach szemléletet terjesztik az országban! Egyúttal kérjük meg őket tisztelettel arra, hogy ne marketingeljék a coach munkát úgy, hogy könnyű pénzkereseti lehetőséggel hitegetik az érdeklődőket, hanem inkább fessenek reális képet arról, hogy mi vár mindazokra, akik ezt hivatásként szeretnék űzni. Akkor is, ha emiatt kevesebben jelentkeznek majd, tehát anyagilag előnytelen lehet számukra az őszinteség és a korrekt tájékoztatás. Vélhetően ez nincs így nevesítve a coachok etikai kódexeiben, de talán nem fogunk vitatkozni azon, hogy beleértendő.

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Dobay Róbert Mégis, mire számítottál? című ekönyvét!

More blog posts:

Jó ötlet-e nyakló nélkül képezni a kócsokat?

Mielőtt még bárki infarktust kapna, szeretném rögtön itt az elején leszögezni, hogy egyfelől nagyon jó ötlet, másfelől kevésbé. Mint ahogy sok minden más is az életben, aminek van némi komplexitása, bizonyos szempontból kifejezetten előnyös, míg eltérő perspektívából tekintve rá már kicsit színesebb a kép. De mielőtt válaszolnék a saját magam által feltett kérdésre, hadd helyezzem a dolgot kontextusba, hogy miért veszem a bátorságot a témába foganatosított beleugatásnak.

Read more »

Humor, törődés, fenntarthatóság és korrektség a cégkultúrában

Még tavaly ősszel egy pár napot Ausztriában töltöttünk a családdal, és Apáti Béla barátom javaslatára felkerestük a Zotter csokigyárat. Béla úgy vélte, hogy a gyerekekkel biztosan jól fogunk szórakozni ott. Hát ez pontosan így is történt, azt viszont nem tudom, mennyire volt szándékos a részéről, hogy egyúttal szakmai továbbképzésre is elküldött engem, vagy ez a szál csak pozitív mellékhatásként volt végül hab a csokitortán. Majd megkérdezem tőle alkalmasint.

Read more »