Ha nincs akarat, a legprofibb segítő is kevés lesz

A napokban tekintettük meg a Katonában a Háztűznéző című előadást, amit Gogol eredetileg Kérők címen kezdett el írni, több mint 180 évvel ezelőtt. A darabnak valószínűleg több rétege van, de engem az fogott meg, hogy az író milyen jól megragadja művében a felszínességet, a tehetetlenséget, a motiválatlan tengés-lengést, a sült galamb szájba repülésének igényét, persze nem megelégedve akármilyen fűszerezéssel. A kimondhatatlan vezetéknevű orosz hivatalvezető, ránézésre negyvenes agglegény nősülni “szándékozik”, bár a kerítő asszonyság három hónap alatt nem tudta elérni nála, hogy egyetlen célszemélyt is felkeressen.

Persze a szolgálója intézi a frakkot a szabónál, meg minden más egyebet, ami ebben az egész dologban a legkisebb erőfeszítést és elköteleződést kívánja a derék hivatalnoktól. Munka után fetrenghet naphosszat fürdőköpenyben a dzsuvás, rendetlen lakás egyetlen kanapéján, pattogtatva a szolgát, aki mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de végrehajtja utasításait.

A házasságközvetítő már a feladás határán van, mikor is megjelenik a hivatalvezető barátja, elzavarja az asszonyt, és maga kezd neki a kiházasításnak. Az alany persze nem más, mint akit a kerítőnő hozott volna neki. A vérprofi kommunikátor, manipulátor és szarkavaró barát minden eszközt bevet, hogy a frigyet tető alá hozza. Hízeleg, motivál, lelkesít, helyretesz, leüvölti a fejét, jelenetet csinál, felrángatja a ruhát a cimborájára, ellökdösi háztűznézőbe, beszél helyette, érdeket képvisel, kényszerít, ármányok sokaságával megszabadul a konkurens kérőktől (akik mellesleg még sokkal defektesebbek, mint hősünk), és addig csűri-csavarja a szót, amíg a választásra képtelen ara végül egyetlen és legjobb opcióként a hivatalvezetőt látja. Sőt, kettesben hagyva őket tíz percre, egy teljesen tartalommentes beszélgetés után bele is szeret a menyecske a kérőbe. A barát gyorsítja az eseményeket, amennyire tudja, de nem tud elég gyors lenni: a főszereplő előbb meggyőzi magát arról, hogy micsoda nagyszerű dolog a házasság, de végül a menyasszony, a pap és a vendégsereg elől az ablakon át menekül el, visszatespedni igénytelen otthonába. Hiába a profizmus, az óriási energiabefektetés, vissza az első mezőre. Ami különösen fájó az egészben, hogy a két ember amúgy illene egymáshoz: szerények, jó szándékúak, tisztességesek, kellemes megjelenésűek, vonzónak találják egymást, tudnak viselkedni, találnak közös témát, a férfi pedig messze a legnormálisabb kérő az összes retardált közül. Mégse megy. Akarat kellett volna hozzá, legalább egy kicsi, és jöhetett volna a vélhetően hosszú, boldog házasélet.

Magunk is azt tapasztaljuk, hogy a tudatos tanulás elsődleges feltétele a szándék megléte. Természetesen véletlenül is lehet tanulni, például azt, hogy a fazék füle felforrósodik a gázon, de a tervezett tanulás akkor tud megvalósulni, ha a résztvevőben legalább egy kis akarat van erre. Ezért törekszünk mindig rá, hogy a Tudatos Vezetés programjaink önkéntesek legyenek. Ha nagyon muszáj, meg tudunk fordítani embereket, de jellemzően nagy energiabefektetéssel kis hozamot lehet elérni. Sokkal több értelme van azt az energiát és az anyagi erőforrásokat olyanok fejlesztésére fordítani, akiknél a tanulási görbe lényegesen meredekebben fog felfelé ívelni. Hasonlóan hamvába holt elképzelés, amikor egy vezető mellé coach-ot fogadnak, hogy szándéka ellenére megszerelje. A Gogol darab rendkívül látványosan mutatta be a nézők számára, hogy ennek a megközelítésnek mennyi értelme és eredménye van. 

Kép: Theater.hu

More blog posts:

A puhány megmondóember antagonisztikus ellentét?

A legtöbb vezetőt akkor tekintik kompetensnek, ha képesek megoldani problémákat, ki tudják találni, hogy mit kellene tenni egy adott helyzetben vagy épp össze tudják szedni, hogy egy feladat elvégzéséhez milyen támogatásra van szükségük. A sikereikhez hozzájárul az is, hogy ügyesen érvelnek vagy vitatkoznak olykor, így gyakorolva hatást a kollégáikra. Mondhatnánk úgy is, hogy a vállalatok vezetői ideálja egy „határozott faszagyerek”.

Read more »

A kreativitás szokásáról pár gondolat

Több helyen olvastam már arról, hogy a kreativitás tulajdonképpen szokás, nem egy különleges, veleszületett tehetség megnyilvánulása néhány kiváltságos ember esetében. Mindannyian lehetünk kreatívak, amikor kitalálunk valamit, és azt meg is valósítjuk. A fiam például kapott egy pirográfot (ha esetleg valaki nem tudná, mint ahogy én se hallottam még róla egészen a közelmúltig, ez egy olyan eszköz, amivel fába lehet égetni különféle mintákat, feliratokat, tehát egy írószerszám), a téli szünetben rendszeresen kiment a kertbe, fűrészelt magának egy deszkadarabot, aztán arra rajzolgatott, írogatott.

Read more »

Az akaraterő csapdája

Amikor látunk másokat megvalósítani a vágyaikat, elérni a céljaikat gyakran csodáljuk a karakterüket, elszántságukat, amivel megáldotta őket a sors. Azt gondolhatjuk, hogy ha valamit igazán eltökélten akarunk, akkor az sikerülni fog. Sajnos azonban túlságosan leegyszerűsítjük a változtatások természetét, amikor azt a tanulságot vonjuk le, hogy pusztán az akaraterőn múlik, hogy elérjük-e a kitűzött célt.

Read more »