Megfigyeléseim szerint a vezetők egy része abban nagyon jó, hogy a teljesítményt és az eredmények elérését ki tudja hozni a csapatából. Pragmatikus, kitartó és célorientált. Vannak olyanok is, akiknek az erőssége inkább abban mutatkozik meg, hogy jól rá tud hangolódni a munkatársakra, odafigyel rájuk, empatikus, így a döntések és a mindennapi működés emberi oldalát nem hagyja figyelmen kívül.
Manapság minden arról szól, hogy mennyi minden változott, mennyire más lett a munka. Másképp kell ellenőrizni, másképp kell motiválni a munkatársakat, máshogy kell tekinteni a munka és a magánélet egyensúlyára. Nem hiszem, hogy erről lenne szó! Átverjük magunkat ezzel a sok változásos rögeszmével.
A munka világában igen gyakran találkozunk a pozitív irányú változás lehetőségébe vetett hit hiányával, a lemondó legyintésekkel, vagy akár a cinikus kétkedéssel. Nálunk nem működik, próbáltuk, ez már ilyen szar, sose lesz jobb. Bezzeg máshol, máskor.
Néhány hete írtam arról, hogy a vezetőknek alkalmanként fel kell tűrniük az ingujjukat, és személyesen bekapcsolódni egy-egy nehezebben induló feladatba, projektbe. Függetlenül attól, hogy általánosságban az önállóságot szeretnék fokozni és a mikromenedzsmentet elkerülni.
Sir Ken Robinson Az alkotó elem című könyvében négy fontos szerepét fogalmazza meg a mentoroknak. Mindegyikre nagyon tudok rezonálni. Jó pár éve megfigyeltem, hogy akárminek is tituláljuk az egyénekkel vagy a vezetői teamekkel való foglalkozást, abból profitálnak a legtöbbet, ha mentorként közelítek hozzájuk, és nem ragadok le egyetlen módszertannál.
Képzett és tapasztalt kollégáim a neten sokan azt boncolgatják a járvány kapcsán, mi nehéz a táv-vezetésben és a táv-munkában, én hagy kezdjem azzal, miért szeretik az emberek ezt. Hátha az ebből nyert motiváció segít átlendülni a nehézségein. Lássuk, miért akartunk már évekkel ezelőtt is home-office-t, vagy remote work-öt és mennyire állnak ezek a motivációk ma is?
