Néhány hete írtam arról, hogy mit tanulunk és mit nem, ebben az ingoványos időszakában az életünknek. Érkezett egy hozzászólás korábbi munkatársamtól, mely szerint leginkább elengedni tanulunk meg mostanában.
Felettébb érdekes megélésem volt a héten, amikor találkoztam egy ismerőssel, akit legutóbb több mint tíz éve láttam. Nagyon jó emlékezőtehetségéről tett tanúbizonyságot, amikor feltette nekem a kérdést: “Na, és hogy állsz a saját vezetőképző praxisoddal, amit akkortájt indítottál?” Hű, mondom, ilyen régen találkoztunk volna? Nos, azóta történt a témában egy s más…
Reggelente felkelünk, kipihentségünktől függően egy meghatározott mennyiségű fizikai és figyelmi energiával a batyunkban indulunk útnak, aztán ezzel gazdálkodhatunk a nap folyamán. A szellemi munkát végzőknél a másodiknak van igazán jelentősége, a testünk fárasztásáról tudatosan kell gondoskodnunk, hogy ne épüljünk le és tunyuljunk el teljesen.
Régen nem írtam a blogra, meg előtte is elég ritkán, valami tudatalatti erő tart vissza attól, hogy tovább rontsam a levegőt ebben a fojtogató okosságszmogban, ami az elmúlt félévben minimálisra csökkentette az emberek látótávolságát. Úgy is mondhatom, hogy önkéntesen korlátozom a kibocsátási mennyiségemet, mint aki leteszi az autóját és átül a kerékpárjára, vagy csomagolás nélkül vásárolja az élelmiszereket.
Most tette közzé a PWC az International Coach Federation megbízásából immáron negyedszer, kb. négyévente végzett globális coaching kutatásának 2020-as eredményeit. A 2016-os riportról tavaly írtam egy összefoglalót, amit most nem ismételnék meg, mert olyan eszeveszett sok újdonság nincs benne.
Míg mi itt kis hazánkban azon törpölünk, hogy a vezetőként ténykedők egyáltalán halljanak arról, hogy miket illene csinálniuk ebben a szerepkörben, valamint azon, hogy ha már hallottak róla, elkezdjék végre a gyakorlatban is kipróbálni a tanultakat, a fejlettebb vezetési kultúrával bíró országokban más típusú kihívásokat kellene megugraniuk a vezetőknek.
