Amit eddig tanultál az érzelmekről, mehet a levesbe

Lisa Feldman Barrett, a Northeastern University professzora (aki egyébként a Harvard Medical School és a Massachusetts General Hospital pszichiátriai és radiológiai területén is különféle tisztségekkel bír) 2017-ben megjelent How Emotions are Made című könyvével eléggé belerondított az érzelmek kutatásának és értelmezésének eddigi, nagy egyetértésekkel tarkított világába.

Bár még az első ötven oldalig sem jutottam el benne, már úgy éreztem, hogy gyorsan le kell írjam a korábbi, általam is tényként kezelt tudomány beszántását, különben nem leszek képes megérteni a továbbiakat. Most ott tartok, hogy a szerző épp az övek becsatolására szólította fel az olvasót… Ahogy haladok majd előre a könyvben, minden bizonnyal lesz ennek a blogbejegyzésnek folytatása. Lássuk akkor az út elejét!

Érzelmeink a klasszikus megközelítés szerint az evolúció termékei, a túlélést szolgálják, és a biológiai természetünk elemei. Ennek megfelelően univerzálisak: bármilyen életkorú, bármilyen kultúrában, bárhol a világon élő ember nagyjából ugyanúgy éli meg például a szomorúságot, ahogy te magad. Az érzelmek egyfajta reflex válaszok, amelyek gyakran szembenállnak a racionalitással. Ez a megközelítés évezredek óta velünk van valamilyen formában, lásd Platónt, Hippokratészt, Arisztotelészt, Descartes-ot, Freudot és Darwint, vagy kortársaink közül Paul Ekmant. Az eddigiekkel összhangban minden érzelem egyedi mintázattal írható le, abból a szempontból, hogy milyen fizikai változásokat okoz a szervezetünkben, tehát rendelkezik egyfajta “ujjlenyomattal”. Az adott érzelem tehát nagyjából ugyanúgy jelenik meg ugyanannál a személynél eltérő alkalmakkor, valamint különböző embereknél, függetlenül életkoruktól, nemüktől, személyiségüktől vagy kultúrájuktól. Ebből az következne, hogy egy kutató a laboratóriumban meg kellene tudja mondani, hogy a kísérleti személy épp boldog vagy aggódik, ha megméri a változásokat az arcán, testében vagy az agyában.

Az érzelmek klasszikus nézőpontja értelmében az arckifejezés vizsgálata alkalmas az érzelmek pontos és objektív beazonosítására. Bárhol is éljen valaki a világon, ugyanazokat az arckifejezéseket produkálja és ismeri fel a másik embernél mindenféle képzés nélkül. Tomkins és két kollégája, Ekman és Izard az 1960-as években egy olyan módszert használt a bizonyításra, amivel sok szaktársunk találkozott már, akit az érzelmek témája érdekelt, vagy tanult pszichológiát. Színészekkel eljátszattak hat, alapnak tartott érzelmet (öröm, szomorúság, düh, meglepődés, undor, félelem), amelyekkel kapcsolatban úgy vélték, hogy egyedi biológiai “ujjlenyomattal” bírnak, és lefényképezték az egyébként szándékosan eltúlzott arckifejezéseket. Aztán a tesztalanyoknak ki kellett választani a hat érzelem közül, hogy melyiket látja a képen, vagy két kép közül egy rövid leírás alapján eldönteni, hogy melyik arc fejezi ki jobban az egymondatos történet szereplőjének érzéseit. A kísérlet résztvevői nagy biztonsággal tudtak helyes választ adni, de nem csak a nyugati világban, hanem egy pápua új-guineai eldugott törzsben is, illetve Japánban és Koreában. Tény, hogy a képeken nem valós, hanem színészek által eljátszott érzelmeket láthattak, a felsorolt érzelmet jelölő szavakból ettől függetlenül viszonylag jó arányban rá tudtak bökni a megfelelőre. Mindebből a tudósok arra következtettek, hogy az érzelmek felismerése univerzális: tök mindegy hol születtél és nőttél fel, ráismersz az amerikai színészek által megjelenített arckifejezésekkel kommunikált érzésekre. Ha pedig ezek az érzelmek a glóbusz másik felén is felismerhetők, akkor univerzálisan is keltődnek bennünk. Az arckifejezés tehát megbízható, diagnosztizálásra alkalmas indikátora az érzelmeknek.

Idáig nagyszerűen hangzik, csak sajnos az arcizmok mozgására, az autonóm (vegetatív) idegrendszer által kiváltott testi változásokra, valamint az agyunk történéseire vonatkozó mérések nem nagyon mutatnak szoros korrelációt a felsorolt érzelmekkel. Amikor EMG vizsgálatot végeznek az arcizmok mozgásának nyomon követésére az alapérzelmek megélésekor, az emberek nem ugyanolyan mintázat szerinti mozgásokat produkálnak. A mért arcizommozgásból nem lehet megbízhatóan megállapítani, hogy milyen érzelmet élt át az illető. Sőt, sajnos az Ekman-féle fotókkal sem párosíthatók jól össze a mérésekben rögzített arcmozgások. Ugyanilyen inkonzisztenciákat találtak a kutatók, amikor kisgyermekek reakcióit figyelték meg érzelmeket kiváltó ingerekre. Az arcukon nem feltétlenül azok a változások voltak megfigyelhetők, amiket vártak. De magunk is tapasztaltuk már, hogy akár a saját érzelmeink, akár másokéi nem egyforma arckifejezésekben nyilvánulnak meg. A változatosság inkább a norma, nem az azonosság. (Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének az érzelmeknek belső vagy külső fizikai megnyilvánulásai, vagy hogy ne érzékelhetnénk mások érzelmeit, hanem azt, hogy a hatások nem egységesek, hanem igen szerteágazóak.)

Barrett és munkatársai az elmúlt húsz évben négy nagy meta-analízist végeztek az érzelmek és az autonóm idegrendszer kapcsolatáról, melyek közül a legnagyobb során 220 kutatást nyálaztak át, 22 ezer tesztalany részvételével. A négy vizsgálat egyike sem bizonyította azt, hogy az egyes érzelmek szisztematikusan ugyanazokat a testi reakciókat váltanák ki az emberekben (pl.: pulzusszám, légzés, testhőmérséklet, izzadás, izomfeszültség, stb.) Más-más alkalmakkor, más környezetben, más kutatások résztvevőiként, akár ugyanazoknál az embereknél, akár eltérő személyeknél, megegyező érzelmi kategóriák más-más testi reakciókat váltanak ki.

Az agyműködés és az érzelmek kapcsolatának vizsgálatához Barrett és kollégái minden addig publikált kutatás adatait átnézték, amelyek mágneses képalkotó módszerekkel tanulmányozták a düh, az undor, a boldogság a félelem és a szomorúság érzelmeit. 20 év alatt közel 100 ilyen kutatás volt, ezekkel végeztek meta-analízist, de nem tudták megbízhatóan összekapcsolni a megélt érzéseket egy-egy konkrét agyterület aktivitásával. Ott van például az amygdala, amiről a tudósok régóta azt gondolták, hogy a félelem központja. Mindössze a félelem-megélési kutatások negyedénél és a félelem felismerési kutatások 40 százalékánál látszott aktivitásemelkedés az amygdalában. Egyébként pedig több más érzelemnél is hasonló arányban megfigyelhető volt az amygdala aktivitásnövekedése. (A félelmem és az amygdala összekapcsolása korábban egy kísérleti személy megfigyeléséből jött, akinek a betegsége az amygdaláját támadta meg, és nem érzett félelmet. Később azonban olyan egypetéjű ikrek életét is tanulmányozták, akik ugyanott nevelkedtek és szintén ettől a betegségtől szenvedtek. Egyiküknél tapasztalható volt ez a félelemmel kapcsolatos anomália, de a másikuk ebben a tekintetben teljesen normálisan működött.)

Barrett tehát nagy tudományos alapossággal rúgja ki a széket az érzelmek kialakulásának eddigi megközelítése alól. Az érzelmek nem genetikailag meghatározott, univerzális reflex reakciók a környezet impulzusaira. Az érzelmeket agyunk konstruálja: a kontextus és a korábbi tapasztalataink fényében értelmezi az érzékelés külső és belső inputjait. De erről majd legközelebb…

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Cservenyák Tamás Az emberi lények tanítása című, legújabb e-könyvét!

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Dobay Róbert Mégis, mire számítottál?című ekönyvét!Mene

More blog posts:

Nem a távolságtartás a tekintély fő forrása. Íme 20 másik lehetőség.

Újra meg újra felbukkan az orrom előtt az az erőteljes meggyőződés, hogy egy rendes vezető nem barátkozik össze a beosztottaival, mert akkor azzal vissza fognak élni, és nem fog tudni tőlük követelni. Mintha a vezetői tekintély elsősorban a pozícióból vagy a távolságtartásból táplálkozna. Nem vitatva persze, hogy egyes embertársaink bármiféle helyzettel képesek visszaélni, felsorolnék húsz egyéb lehetséges alkotóelemet, a teljesség igénye nélkül, amiből felépülhet a (vezetői) tekintélyünk:

Read more »

Miért távoznak mégis a kollégák, ha egyébként normális a főnök?

Nem csak itthon gond a munkatársak, különösen a jó emberek megtartása, hanem olyan nagy és valószínűleg vonzó munkáltatóknál is, mint a Facebook. Tavaly írt egy cikket a Harvard Business Review-ban a kapcsolódó vizsgálódásaikról és tapasztalataikról három HR-esük egy Wharton professzorral együttműködésben. Szinte már természetes egy efféle cégnél, hogy a Google-hez hasonlóan van egy olyan csapatuk, akik a munkatársakkal kapcsolatos adatokat elemzik (People Analytics Team).

Read more »

Jön az interjúrobot. Ez jó vagy rossz hír a toborzóknak?

A mesterséges intelligencia keze kezdi betenni a lábát a klasszikusan humán területekre is. Bizarr, nem? Nem feltétlenül. Az emberek által végzett kiválasztási tevékenységek során jelentős befolyásoló hatása van az (ismert vagy nem tudatos) előítéleteknek: az első benyomás néhány másodperce vagy perce alatt bekerül a jelölt valamelyik skatulyánkba, aztán jó eséllyel ott is fog maradni, legyen az pozitív vagy negatív előfeltételezés.Olyan tényezőkre gondolhatunk itt, mint a nem, az életkor, a származás, a megjelenés, a beszédhang, a kinézet vagy a képzettség.

Read more »