A téglákra figyelj, ne a falra!

Mostanában rászoktam vezetés közben podcastok hallgatására. A Karizma podcastban hallottam a következő történetet Will Smith önéletrajzi könyvéből, és nagyon tudtam rezonálni rá. A színész 11 éves volt, amikor az apja úgy döntött, hogy egy új falat akar építeni a műhelye elé. A régi már mállott szét, és ez nem tetszett neki. Ahelyett, hogy kőművest hívott volna, azt gondolta, hogy jó kis projekt lesz Willnek és az öccsének. Lerombolta a falat, a gyerekeknek pedig nem sok hite volt abban, hogy ott valaha is új fal fog állni.

A következő egy évben minden nap iskola után odamentek a műhelyhez és dolgoztak a fal újraépítésén. Mindezt önállóan: ők ásták az alapot, keverték a maltert, cipelték a vödröket, és használták a vízmértéket a falazásnál, ne gányolás legyen az eredmény. Egy kőműves brigádnak legfeljebb egy pár napjába telt volna, de két kisgyereknek egy évig eltartott a művelet, hétvégéken, iskolai szünetekben is ezen dolgoztak. A fal felépítése végtelen munkának tűnt számukra, de az apjuk nem engedett belőle, muszáj volt minden nap menni és csinálni. Tök mindegy, esett-e épp az eső vagy dög meleg volt. Hogy dolgozatot írtak-e másnap, vagy hogy miként érezték aznap magukat. Hiába panaszkodtak vagy tiltakoztak, az apjukat nem hatották meg vele.
Egy napon különösen elegük volt, morogtak, hogy ennek semmi értelme, és sose lesz kész a fal. Az apjuk meghallotta, letette a szerszámait, felkapott egy téglát és azt mondta: “Ne a rohadt falra gondoljatok! Nincs fal. Csak téglák vannak. Az a dolgod, hogy ezt a téglát építsd be tökéletesen! Aztán folytasd a következővel és rakd be azt tökéletesen! Utána a rákövetkezőt. Ne foglalkozz semmiféle fallal! Csak egy darab tégla érdekeljen!”

A sikersztorikból és a filmekből ehelyett azt a következtetést vonják le az emberek, hogy a bámulatosan tehetséges sztároknak van egy nagyszerű víziójuk, hogy megépítik a csillagrombolót, már előre tudják pontosan, milyen lépéseket kell megtenniük, lebontják az álmot lépésekre, és azt megvalósítják. Persze sokszor tényleg van egy vízió azok fejében, akik a nagy dolgokat tető alá hozzák, a mindennapokban mégsem arra fókuszálnak, hanem a téglára, ami az orruk előtt van. A programkódra, a 10 ismétlés fekve nyomásra, az adatok elemzésére, az értékesítési találkozón az üzlet megkötésére, a coaching ülésen pedig arra, hogy az ügyfél eljusson a megoldásig vagy legalább a következő lépés kitalálásáig, majd a vállalástételig.

A munkámból adódóan sok emberrel beszélgetek arról, hogy miképp tudnak előrelépni, fejlődni, problémákat megoldani. Mostanában nagyobb ívű elképzelések megvalósítására is kapacitálok másokat vezetőként. Az emberek azonnal tudni akarják, hogy az álmot milyen lépések megtételével fogjuk valóra váltani. Fingom sincs, már bocsánat. Először meggyőzlek téged, hogy gyere velem. Aztán együtt ráveszünk másokat arra, hogy csatlakozzanak. Aztán egy kis csapat kitalálja, hogy merre induljunk el egyáltalán. Az eredeti elképzelésem scope-ját nálam okosabb csapattagok (mert olyanokat érdemes verbuválni magunk köré) ehető méretre csökkentik. Na azt már ki kell találni lépésről lépésre, hogy miként csináljuk meg, milyen kockázatok vannak, és hogyan nem futunk majd lyukra. Ez lesz a végső megoldás? Még azok az okos társak se tudják. Most ez tűnik ígéretesnek, de ki kell próbálni, tanulni belőle, finomítani, módosítani, újra próbálkozni. Aztán ha a labdát előre rúgtuk ötven méterre, odaszaladunk utána, közben fut az összes csapattag a kapu irányába, ott kiderül, kinek lehet passzolni, és a pálya melyik oldalán folytatódhat a támadás, hogy állnak előttünk a védők, merre adódik lehetőség. Mindig a következő lépésre koncentrálunk, persze felemeljük a fejünket és igyekszünk látni is a pályán valamennyit előre, de ott és akkor alakul ki a dolog, amikor a labda nálunk van és a többiek helyezkednek, üres területre futnak. És biztos, hogy az első támadás gólt fog eredményezni? Lehetséges, de nem biztos. De a másfél órás meccsen is jó sokszor meg lehet vele próbálkozni. Ezt a megközelítést hívják agilitásnak, nem azt a bullshitet, ami sok cégnél ezen elnevezés alatt értenek, mert épp divatos.

Azt látom, hogy egy nagyobb cél megvalósítása annyira ijesztőnek, már-már lehetetlennek tűnik, hogy az emberek inkább neki se fognak. Megmagyarázzák, hogy miért nem valósítható meg, miért értelmetlen már belekezdeni is, milyen sokan elbuktak már, olyan hatalmas a szembeszél, arról nem is beszélve, hogy még a szar is szar. Értem. Lehet folytatni a rinyálást, vagy fogni egy téglát és egy fángli maltert, aztán elkezdeni a betonra rakosgatni, természetesen vízmértéket használva. Lehet összeülni másokkal, ötletelni, kiválasztani a legjobbnak tűnőt, megtervezni a cselekvést és tenni egy próbát. Ha működik, folytatni. Ha nem, akkor tanulni belőle, módosítani, elvetni, új ötletet kipróbálni. Ahogy a gyerek edzőjétől hallottam nemrég a kézilabda pályára bekiabálva: “Tessék felugrani! Lövésből lesz a gól!”

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Dobay Róbert Mégis, mire számítottál? című ekönyvét!

More blog posts:

Minden nagyszerű dolog tákolással indul, csak nem ott fejeződik be

Megfigyelésem szerint van néhány igen elterjedt gyakorlat és tévhit, ami megakadályozza az embereket abban, hogy nagyszerű dolgokat hozzanak létre. Az egyik ilyen az igénytelenség, melynek megnyilvánulásaként még azokat az egyszerű feladatokat is szarul végzik el, amit nem sokkal több erőfeszítéssel vagy gondolkodással egészen jól meg lehetne csinálni. Mindenki találkozott már a “jóvanazúgy” jelenség tipikus megnyilvánulásaival. Ennek a skálának a másik pólusán helyezkedik el az az attitűd, hogy rögtön világszínvonalút szeretnénk létrehozni, az viszont sajnos nemigen reális. Azok, akik erre képessé váltak, legyen szó technológiáról, üzletről, sportról vagy művészetekről, évtized(ek)ben mérhető gyakorlással, kísérletezéssel, közbülső mérföldkövekkel, irányváltásokkal, újbóli nekifutásokkal, kapcsolatok építésével, szerencsés eseményekkel (amiket persze részben maguk tettek lehetővé) és kitartó munkálkodással jutottak el odáig. Csak erről nem mindig szól a fáma, illetve nem látszik, mi van a jéghegy csúcsa alatt.

Read more »

Why is there little learning when coaching others?

Listening is a very powerful tool for a good manager. A good coach does not give advice, only asks questions. Coaching mindset, operating with questions, is essential to be a successful manager. All sound pretty good, in theory, but I don’t share that view honestly. I do agree that it is very annoying to be an asshole who has answers for all the questions, even to those ones that have not been raised. On the other hand, going by questions alone leaves little room to develop others. Let’s think about it…

Read more »

How can we de-frustrate performance appraisals?

Several studies show that people are becoming increasingly frustrated with such classification systems or deficit focused evaluations. A survey of the Institute for Corporate Productivity found that only 19% of job seekers thought their performance management system was valuable for them.

Read more »

Stay updated!

Subscribe to our newsletter!