A Nagy Komfortzóna Teszt

Már sokszor, de még messze nem elégszer ekéztem azt a gyenge lábakon álló féligazságot, hogy kifejezetten a komfortzónánkon kívül lenne megtalálható “a” tanulási zónánk. Amennyire utána tudtam nézni, honnan fúj a szél, egy Tom Senninger nevű német tanár jól kinéző és hangzó modelljét nyelik be és osztják szénné a népek kritika nélkül, ami állítólag Lev Szemjonovics Vigotszkij (1896-1934), szovjet pszichológus “legközelebbi fejlődési zóna” koncepciójának popularizált változata.

Nem vitatom természetesen, hogy lehetséges a komfortzónánkból kilökődve tanulni: szerencsés esetben azt, hogy képesek voltunk valamire, amit nem gondoltunk volna, kevésbé szerencsés helyzetben pedig azt, hogy mit nem akarunk soha a büdös életben újra csinálni. Az efféle tanulási módszer alkalmazása esetén jelentős kockázata van a sérülésnek, ezért körültekintést és gondosságot igényel. Azokban az esetekben, amikor az erősségterületeinken végzünk gyakorlást, végig a komfortzónán belül maradhatunk, mégis történik tanulás, megerősödnek a kapcsolódó idegpályáink. Az úgynevezett “deliberate practice”, azaz a tudatos gyakorlás pedig azt jelenti, hogy nagy ismétlésszámokkal fokozatosan emeljük a lécet a komfortzónán belül vagy annak határait feszegetve, akár erősségünknek számít az adott tevékenység, akár egyáltalán nem.

Most aztán van lehetőségünk tesztelni a komfortzónán kívüli lét hatását, hiszen a járványhelyzet mindenkit jócskán kitaszított belőle. A társas lény nem mehet társaságba, a dolgozni kényszerülőket az egészségügyi kockázatok tartják félelemben, jó sok embernek pedig eltűnt/eltűnhet a kenyérkereseti lehetősége. Isten hozott a komfortzónán kívül, az állítólagos tanulási zónában! Az én megfigyelésem szerint a komfortzónából kilépés nem a tanulás elsődleges területe, hanem sokkal inkább az a helyzet, amikor szépen meg tud mutatkozni az igazi énünk. A szituáció láthatóan egyesekből azt hozza ki, hogy felvásárolják mások elől a budipapírt, a lisztet és az élesztőt, másokból pedig azt, hogy számítástechnikai eszközöket gyűjtenek olyan gyerekeknek, akik a digitális oktatás lehetőségeivel amiatt nem tudnak élni, hogy nincs nekik se laptopjuk, se táblagépük. Míg valaki szóváltás után leszúrja utastársát ilyenkor a villamoson, mert ugye nincs elég bajunk, addig más kaját rendel a kórházi dolgozóknak. Az a pedagógus, aki korábban is becsületesen felkészült a tanórákra, az most éjszakánként kitalálja, hogy a fenébe lehetne értelmesen megvalósítani a távoktatást, akkor is, ha eddig nem nagyon vitézkedett a digitális térben. Aki viszont eddig se törte magát a felkészüléssel, vagy ezelőtt is befogadhatatlan mennyiségű matériát okádott a nebulókra, leszarva, hogy más tárgyak is vannak, az most is pont ugyanazt teszi, függetlenül az oktatás médiumától. A vezetők közül pedig aki eddig is foglalkozott a munkatársaival, megbízott bennük, és partneri kapcsolatban dolgoztak együtt, annak nem okoz gondot videochat segítségével kommunikálni. A klasszikus főnökök viszont most be vannak fosva, mert a kontroll-illúziójuk ködbe veszett.

Bármennyre is szeretnék, nem nagyon hiszek benne, hogy a vihar elvonultával tartós tanulást és viselkedésváltozást fogunk majd tapasztalni az embereknél. Akik eddig is tudatosan próbálták óvni a természeti környezetet, igyekezték azt a lehető legkevésbé terhelni, azok a jövőben is így fognak cselekedni. Az utazási kedvet sokkal inkább a kieső jövedelmek és a tömegben nyomulástól való félelem fogja visszafogni, nem az, hogy a kevesebb mozgolódás csökkentené a járványok terjedésének mértékét és sebességét. A gazdasági szereplők érthető módon azon fognak pörögni, hogy túléljenek és megtarthassák az alkalmazottaikat, amihez szükséges feltétel a termelési/szolgáltatási volumen fenntartása. Az országok és a világ vezetői lehetnének esetleg azok, akik tanulva a történtekből elkezdik ráerőltetni a piacokra és az egyénekre is az önkorlátozást. Bár eddig elég mérsékelt mennyiségű példát láttunk arra, hogy a politikusok az újraválasztásuk elé bármi más prioritást beengedtek volna. A legutóbbi gazdasági válság óta kb. egy évtized telt el, ezalatt majdnem megduplázódott a légi utazások száma, ahogy írtam már erről korábban, a hitelezési kedv újra az egekben járt, az ingatlanpiaci lufi pedig minden eddiginél nagyobbra fújódott. Felettébb meglepne, ha majd most életemben először megtapasztalhatnám, hogy a mindenkori elöljárók nem a holdudvar zsebeinek tömésével lennének elfoglalva, hanem az élhető és fenntartható bolygó szempontjait helyeznék előtérbe. Persze a remény hal meg utoljára. Addig is kíváncsian várom, mi mindent fogunk tartósan megtanulni a komfortzónánkon kívül töltött hónapok alatt. Esetleg a gyakori, alapos kézmosást.

More blog posts:

Te naponta hány órát érsz rá dolgozni?

Pár éve átestem egy eléggé kimerítő időszakán az életemnek, ami segített helyre tenni mi mennyire fontos. Az történt, hogy felvállaltam, sőt, inkább magamra rántottam egy problémás nagyprojektet. Önbizalmam túlértékelte teljesítőképességemet, mert kiderült, hogy ezt a projektet nem, hogy én, de nagyon más sem tudta volna megmenteni. Volt ugyanis a bajoknak egy kivédhetetlen forrása a szerződésben, amit én nem ismertem.

Read more »

A játékok nem építenek csapatot

Alig lehet olyan munkakört találni manapság, melyben a jó eredmény csak az egyén teljesítményén múlik. Az, hogy valaki milyen produkcióval rukkol elő, nagy mértékben függ attól, hogy milyen minőségű támogatást kap a kollégáktól. Érthető hát, hogy miért tartják fontosnak a vállalatok a csapatokat, miért igyekeznek fejleszteni az együttműködést. A törekvés természetesen megsüvegelendő, a megoldások már kevésbé azok.

Read more »

Van-e értelme beszólni?

Nem kocsmai, nem diszkós és nem is közlekedési kontextusban szeretném vizsgálni a kérdést, de talán ez nem túl meglepő. Nagyjából két hónapja kísérletezek egy új tartalomformátummal, az egybekezdéses szösszenetekkel a LinkedIn-en, válaszul arra, hogy a blogbejegyzések terjesztését nagyon megnehezítették a közösségi média algoritmusok változásai.

Read more »