A lufifújás és a finghevítés népszerűsége töretlen

Még az 1990-es évek közepén találkoztam először azzal a jelenséggel a hanyatló nyugaton, hogy a semmit vagy a közepeset bőséges meleg levegővel hogyan kell ellenállhatatlanná tuningolni. Az alkalmazott módszertant az elmúlt évtizedekben hazánkban is sikerült tökélyre fejleszteni, valamint széles körben elterjeszteni.

Utolsó főiskolás nyaramat az USÁ-ban töltöttem, ahol is egy mozgóbüféket üzemeltető cégnél dolgoztam (kábé olyan stílusú egységekkel, mint amilyen az Üvegtigrisben szerepelt), és a nem túl elegáns Midwest-en jártuk a rendezvényeket. Kissé fellengzősen County Fair-eknek titulálták a falusi búcsúkat, a cégünk pedig mozgóbüfé helyett Mobile Food Concession Company címszó alatt futott. Az általunk értékesített étkeket azonban sikerült még ennél is magasabbra pozícionálni. A nagyméretű hamburger “sirloin steak sandwich” elnevezést kapott. Ha hiszed, ha nem, legfeljebb a vevők két százaléka kérdezte meg, hogy a steaknek nem valami marhahússzeletnek kéne lennie? És közülük is csak a fele küldött el bennünket a fenébe, amikor meglátta a darálthús-pogácsát, a másik egy százalék két morgás után jóízűen befalta azt is.

A másik kocsi, ahol szolgálatot teljesítettem, még kevésbé volt szerényen feliratozva, ugyanis ez állt rajta öles betűkkel: “World’s Best Hot Dog”. Na kíváncsi is lettem rögvest a receptúrára, amit hamar el is sajátíthattam, mint kiszolgáló személyzet. Két kiváló hozzávaló alkotta: a virsli, ami 80-as gyűjtőkartonokban érkezett fagyasztva, valamint az az édeskés, egyenes, puha kifliszerűség, amit lefóliázva, ládákban hoztak. Pont olyan, amilyet lehet kapni manapság a diszkontáruházakban, pár száz forint hat darab. A világ legjobb hot dogjának virslije egy úgynevezett rolling grillen forgott, akár egész nap. Ha kicsi volt a forgalom, akkor szegények órák alatt összeaszalódtak, ha nagy, akkor pedig a kevésbé szerencsések még fagyosan kapták. A séf, jelesül én, elképesztő virtuozitással helyezte bele a gyárilag kettévágott kiflibe a virslit. Aztán a vevő egy kis pultról tehetett rá feltétnek, amit csak akart. Tényleg nemigen lehetett ennek a hot dognak párja a világon. Egyébként mi két dollárért adtuk, míg mindenki más egyet kért nagyjából ugyanezért. Kérdeztem is Bobot, a menedzsert, hogy miért van ez így. Aszondta, hogy kipróbálták azt az árat is, de annyival nem adtak el belőle többet olcsóbban, hogy profit szempontjából az jobban megérje. A vevők 95%-a egy szót se szólt a dupla ár miatt, a maradék 5%-ból is a többség csak észrevételezte a dupla árat, és mindössze néhányan mentek át máshova inkább.

Ezek az élmények böffentek fel bennem a közelmúltban, amikor sorra láttam, milyen szuper képzéseken lehet manapság részt venni a vállalati szakembereknek például karanténból visszatérés, hibrid munkavégzés, vagy home officeban dolgozók menedzselése témában. Gondolom a korábbi COVID-karanténok alkalmával halmozódott fel a szolgáltatókban az a temérdek tapasztalat, amit most jó szívvel át tudnak adni a tanácsadók az ügyfeleiknek. De az is lehet, hogy egy szép tavaszi délelőttön brénsztormolták össze a kollégák, hogy mivel lehetne teleírni a szlájdokat.

“Szerénység! Ne tömjénezze magát! Szerénység! Ha valamit szeretek magamban, az a szerénység.” – fogalmazott igen bölcsen Bástya elvtárs. Ehhez többet már nem is tudok hozzátenni.

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Cservenyák Tamás Az emberi lények tanítása című, legújabb e-könyvét!

Kattints ide és töltsd le ingyenesen Dobay Róbert Mégis, mire számítottál? című ekönyvét!

More blog posts:

A puhány megmondóember antagonisztikus ellentét?

A legtöbb vezetőt akkor tekintik kompetensnek, ha képesek megoldani problémákat, ki tudják találni, hogy mit kellene tenni egy adott helyzetben vagy épp össze tudják szedni, hogy egy feladat elvégzéséhez milyen támogatásra van szükségük. A sikereikhez hozzájárul az is, hogy ügyesen érvelnek vagy vitatkoznak olykor, így gyakorolva hatást a kollégáikra. Mondhatnánk úgy is, hogy a vállalatok vezetői ideálja egy „határozott faszagyerek”.

Read more »

A kreativitás szokásáról pár gondolat

Több helyen olvastam már arról, hogy a kreativitás tulajdonképpen szokás, nem egy különleges, veleszületett tehetség megnyilvánulása néhány kiváltságos ember esetében. Mindannyian lehetünk kreatívak, amikor kitalálunk valamit, és azt meg is valósítjuk. A fiam például kapott egy pirográfot (ha esetleg valaki nem tudná, mint ahogy én se hallottam még róla egészen a közelmúltig, ez egy olyan eszköz, amivel fába lehet égetni különféle mintákat, feliratokat, tehát egy írószerszám), a téli szünetben rendszeresen kiment a kertbe, fűrészelt magának egy deszkadarabot, aztán arra rajzolgatott, írogatott.

Read more »

Az akaraterő csapdája

Amikor látunk másokat megvalósítani a vágyaikat, elérni a céljaikat gyakran csodáljuk a karakterüket, elszántságukat, amivel megáldotta őket a sors. Azt gondolhatjuk, hogy ha valamit igazán eltökélten akarunk, akkor az sikerülni fog. Sajnos azonban túlságosan leegyszerűsítjük a változtatások természetét, amikor azt a tanulságot vonjuk le, hogy pusztán az akaraterőn múlik, hogy elérjük-e a kitűzött célt.

Read more »